The Happiest Years

38. Fejezet

Mike már hónapok óta nem aludt jól. Eleinte egyszerűbb volt, mert bár kínozták a rémálmok, amikor felébredt a szobájában akkor tudta, hogy néhány szobával arrébb a húga és az apja fekszik. Félt, de nem volt egyedül, és ez sokat segített. Aztán hirtelen mindketten eltűntek, és már csak a rémálmai maradtak társaságnak. Igaz, hasonlítottak az apjára az ijesztő és kellemetlen jelenlétükkel, de ők nem nyomták le a pókot Mike szobájának sarkában, amikor megkérte őket.

Minden egyes nap csak arra tudott gondolni, ami a pizzériában történt. Emésztette belülről, a rettegés néha szinte eluralkodott rajta, de senkinek nem tudott beszélni róla. Henry már rég messze menekült a városból, Jeremyt lassan egy éve nem látta, és még Jennie is Idaho legtávolabbi pontjára került a nyárra.

Ha őszinte akart lenni, már annak is örült volna, ha csak beszélni tudna valakivel. Nyár közepén mindig a haverokkal kéne bandázni, nem azon siránkozni, hogy már egy hónapja alig beszélt egy másik emberi lénnyel. Bruce és Derrick túl sokszor adta jelét annak, hogy kerülik Mikeot, így már habozott keresni őket. Ronival világéletében csak időszakosan tudtak kijönni. Lehet, hogy Mike a világ legrosszabb embere, de attól még nem hajlandó olyanok után futni, akik meg sem próbáltak mellette állni, mikor beözönlött a szar.

Na meg ott volt az is, hogy sokszor még az ágyból kikelni is túl fárasztó volt. Teltek el napok, amikor nem volt képes függőlegesbe rakni magát. Így, teljesen egyedül abban a hatalmas házban, nem is érdekelte, hogy ellássa magát. Az evést így is sokszor háttérbe szorította már, mostanság pedig már emlékeztetni sem emlékeztette magát, hogy kéne valami tápláló a testének. A szobája úszott a nyári izzadtságszagtól, amit a napokig tartó zuhanymegvonás tetőzött. A gond csak az volt, hogy hiába érezte kellemetlenül magát, nem találta a motivációt, hogy változtasson ezen. Így aztán mégjobban utálni kezdte magát. Olyan jó lenne, ha végre újra jól lenne. Lehetséges ez még egyáltalán? Vagy nem is érdemli meg? Ez a jól megérdemelt büntetése?

Elég, elég az önsajnálatból. A testvérei az igazi áldozatok, nem ő. Hogy van joga még sajnálni magát? Mikeban mégjobban fellobbant az önmaga iránt érzett utálat.

Az az egy, kora júliusi nap viszont könnyebb volt. Irónikus, hogy pont egy esős, viharos idő hozta meg Mike kedvét ahhoz, hogy ki tudjon kelni az ágyából. A viharfelhők még nem jártak túl közel, így beáramlott az ablakokon annyi fény, hogy Mike ki merjen lopózni a szobájából anélkül, hogy minden lámpát feloltson.

Szürreális boldogság árasztotta el, amikor kiment a konyhába reggelizni valamit. Persze már délelőtt 11 óra volt, de a nap első étkezése mindig reggeli, legyen az reggel nyolckor, délután kettőkor, vagy este kilenckor. A reggeli az reggeli.

A hűtő persze szinte teljesen üres volt, de Mike céltudatosan vett ki egy félig megevett konzervkukoricát. Tökéletes. Már szinte el is felejtette mennyire finom. Egészen energizált hangulatba került, mikor a konzerv aljára ért. Ez egy nagyon jó nap, akkor talán zuhanyozni is elmehetne?

Büszkeség töltötte el már csak a gondolattól is.

Aztán eszébe jutott, hogy az apja mennyire megszidná ha rájönne, hogy ilyen dolog miatt büszke magára. Ennek alapnak kéne lennie, nem különleges eseménynek. Megint úgy érezte magát, mint egy szarba dobott rongy.

A pultnak dőlve sóhajtott egyet. Az üres konzerv a kanállal még mindig a kezében volt. Néhány tányér a mosogatóban várt a tisztításra. Annyit Mike azért nem evett, hogy egy egész torony halmozódjon ott fel. De még így sem valószínű, hogy el fogja mosni őket. Egyedül élni ebben a hatalmas házban nagy megpróbáltatás volt, főleg hogy még ilyen apróságokra se tudta rávenni magát. Erre a gondolatra erős késztetés fogta el, hogy visszamenjen az ágyába és csendben várja tovább a halált.