The Happiest Years

3. Fejezet

Még mindig végigfutott a hátamon a hideg, akárhányszor csak arra a marionettbábura gondoltam. Mike közel sem volt úgy megrémülve mint én, és mivel ő jobban ismeri az éttermet és a lakóit, úgy gondoltam felesleges aggódnom a magától mozgó, "valószínűleg meghibásodott" robotok miatt. De ez nem változtat a tényen, hogy ma felkapcsolt lámpánál alszok.

Odakint, az épület előtt vártam rá. Több ideig lehettünk odabent mint amennyinek érzékeltem, habár még mindig nem jutottam egy darab óra közelébe sem. A nap rémisztő sebességgel próbált nyugovóra térni.

Ha szerencsém van, hazaérek úgy, hogy a szüleim nem is vették észre hogy nem voltam otthon. Bár, még bele sem gondoltam hogyan fogok visszakerülni a szobámba. Talán lemászni mégiscsak egyszerűbb, mint felmászni.

Meglepve fordultam hátra, amikor Mike a semmiből felbukkant, és a vállamra terítette a pulcsit, ami eddig rajta volt. Miért mindig a hátam mögül tűnik elő?

Kérdő tekintettel vettem a kezeimbe a ruhadarabot. Ennyire feltűnő lett volna, hogy fázok?

– Miért nem öltöztél fel rendesen? – Nem nézett rám, csak a biciklijével babrált.

Ezt én is kérdeztem már magamtól. Valahogy a zseniális szökési tervemben már nem volt benne a megfelelő ruházat.

– Köszönöm. – Vetettem egy pillantást a pulcsira, majd felvettem. Nem voltam büszke a szoknya-pulcsi kombóra, de nem volt más választásom, mint megbarátkozni vele.

Egyszerű, szürke, kicsit elnyűtt a sok hordástól. Valószínűleg elég régóta megvan már neki. Bár úgy tippeltem maximum egy számmal lehet nagyobb az én méretemnél, mégis kissé lógott rajtam. Bár ezzel nem voltam egyedül, mert rajta is pont ugyanúgy állt, mint rajtam.

– Mivel jöttél? – Szétnézett a parkolóban.

Nem csoda hogy nem talált semmit, mert én hülye abszolút nem gondoltam rá, hogy hazafelé már nem lesz elég a gyalogtempó.

Megvakartam a tarkómat.

– Gyalog.

– Áh, közel laksz?

– Hááát... – A körmeimet kezdtem el piszkálni. Mennyire nézne bolondnak, ha elmondanám neki, hogy kiszöktem otthonról? Talán csak jobban elszállna magától.

Felvont szemöldökkel nézett rám. Sóhajtottam.

– Az a helyzet, hogy otthon nem igazán tudják, hogy eljöttem... túl hosszú lenne elmagyarázni miért jöttem gyalog, de lényegében csak bénáztam.

Nem tudom milyen reakcióra számítottam tőle.

– Kiszöktél? – Az ő szájából hallva sokkal szánalmasabbnak tűnt a helyzetem mint gondoltam.

Ismét dadogni kezdtem. Nem az imént fogadtam meg, hogy soha nem csinálom ezt újra?

– Nem egészen kiszöktem, vagyis de, igen, de nem úgy, mármint kimásztam az ablakon, de... – Nem tudom mi a fenét akartam elérni azzal, hogy magyarázkodok neki. Nem is tűnt úgy, mintha számon akarna kérni.

– Nem gáz, én is csináltam már – A biciklijére mutatott. – Bár nem olyan kényelmes mint egy kocsi, ha gondolod elvihetlek egy körre. Mármint haza.

A kerékpárra néztem.

– Ó... köszönöm, de igazán nem akarlak még ezzel is zavarni.

– Nem zavar, nincs kedvem hazamenni.

Na, erre már tényleg nem mondhattam nemet. Ráadásul nem is nagyon volt kedvem sötétben, egyedül hazasétálni.

Utoljára mindketten ellenőriztük, hogy semmit sem hagytunk el. Még a bicikli közelébe sem értem, amikor megállított, és bukósisakot tett a fejemre.