The Happiest Years

5. Fejezet

Az elmúlt néhány napot otthon töltöttem. Ki hitte volna, hogy tényleg megfázhatok? Igen, tudom. Anya.

Bár ez alatt a néhány nap alatt abszolút semmi hírem nem volt Mikeról és a matekról, volt egy olyan érzésem, hogy jól sikerült a dolgozata. Kivéve, ha teljes mértékben elszúrtam a sajátomat, de ilyen még sosem történt.

Amúgy is jót tett ez a kis szünet. Így, hogy nem láttuk egymást a gondolataim is tisztábbak voltak. Röviden, nem volt benne minden második gondolatomban Mike. Valamelyest ez megnyugtatott, mivel minden kezdett visszatérni a normális kerékvágásba. Viszont kicsit hiányzott is.

Bár betegállományban tartott otthon anya, szombatra már egészen jól éreztem magam, így aztán este egyedül hagytak otthon a húgommal, amíg ők kettesben elmentek valahova... felnőttes dolgokat csinálni? Fogalmam sincs mivel ütik el az idejüket az öregek. Nem ez volt az első alkalom amikor nekem kellett Peggyre egyedül vigyáznom, de már ő sem volt annyira kicsi, na meg elég nyugodt volt a környék. Talán azzal sem túloznék ha azt mondanám, hogy sosem volt komolyabb bűnözés. Na meg, mennyi esély van arra, hogy pont ide akarna betörni egy pszichopata gyilkos? Vagy hogy egyáltalán ólálkodik egy a környéken? Éppen ezért nem is aggódtam.

Amíg a húgom a földszinten nézte a tévét, én a szobámban fetrengtem az ágyban, olvasással elütve az időt. Az ajtómat teljesen nyitva hagytam, hogy halljam mi folyik odalent. A tévében lévő rajzfilmek zaján kívül eddig nem igazán volt bármi más amit hallottam volna. És jól is van ez így.

És éppen ezért kaptam a szívemhez, amikor csattanást hallottam az ablakomon. Bár a szél nem fújt, azzal nyugtattam magam, hogy csak egy nagyon izmos levél csapódott erőszakosan az ablakomnak. Mert ez teljesen logikus. A második csattanásra már az ablakot figyeltem. A harmadikra már megkockáztattam, hogy megnézzem mégis mi a fene csapkodja az ablakomat.

Vagy ki a fene. Mikor kikukucskáltam az ablakon, nagy nehezen egy ismerős alakot tudtam kivenni a fa mellett ácsorogva. Kinyitottam az ablakot.

– Mike? – Sok kérdésem volt, legfőképpen hogy miért van itt, és miért ilyenkor? De csak ennyit tudtam kinyögni.

– Majdnem maximum pontos lett a dogám – A kezeit a szája mellé emelve válaszolt. Mintha így jobban hallanám.

– Ez... szuper! – Tényleg örültem a sikerének. Vagyis ha úgy nézzük az enyémnek. – De ezt miért most akartad elmondani?

Mosolyogva megvonta a vállát. Tényleg nagyon sokszor csinálja ezt.

– Gondoltam most én is segíthetnék neked a lemaradásodban!

Tényleg? Tényleg nem tudott kényelmesebb időpontot választani ehhez? Nem mintha terhemre lenne találkozni vele, de még csak felöltözve sem vagyok normálisan.

– Én... köszönöm, de miért este fél nyolckor? – A tekintetem átsuhant az órámon.

– Nem volt jobb dolgom. És úgyis szeretsz tanulni!

Tudtam, hogy csak poénkodik az utolsó mondattal, de akkor is aucs. Ha én nem tanulok és készülök az anyagból, ő is el lenne veszve! Mármint matekból. A tanulás még mindig nem a hobbim, miért nem fogja fel ezt senki?

– Ugye tudod, hogy a szüleim kinyírnának? – Kihajoltam az ablakon.

– Mert egy barátod átdobta neked a jegyzeteit? – Kérdezte szórakozottan.

– Jaj, félreértesz! Nem engem, hanem téged ölnek meg! – Szélesen mosolyogtam.

– Az az érzésem, hogy a szerencsém nem hagyott cserben és nincsenek a közelben, ha ilyen bátran kiabálsz le hozzám! – A fának támaszkodott zsebredugott kézzel.