The Happiest Years

27. Fejezet

21:00

Ha a zene nem üvöltött eléggé, hát a körülöttem nyüzsgő emberek igen. Ahhoz képest, hogy Cole arra készített fel, hogy alig fogom látni az este folyamán, elég sok ideig mászkáltunk ide-oda közösen az idegen házban. Bár nem volt valami bonyolult az alaprajz, a rengeteg ember megnehezítette a tájékozódást. Így aztán mikor Cole leszakadt tőlem, inkább egy helyben maradtam a konyha egy kicsit csendesebb zugában.

Aggódtam, hogy esetleg berekesztik majd a bulit, de a Gorbold ház a város legszélén elhelyezkedve nem sok vizet zavart szomszédság tekintetében. Helyszínben még jobb is volt, mint Sandfordéké. Ráadásul hatalmas kert vette körbe, bár a még viszonylag hideg idő bent tartotta az emberek nagyrészét. Idén is nagyon nehezen akart melegedni az idő.

A szoknya amit felvettem nem volt sokkal rövidebb, mint amit alapból is hordani szoktam – de valahogy mégis kényelmetlen volt, hogy az volt rajtam. Hülyeség volt nem egy egyszerű meleg utcai ruhát felvennem, de szinte kényszeresen tetszeni akartam Colenak. Aminek azért sem volt értelme, mert többször is megmondta, hogy nem marad velem egész este. De azért mégis. Nem csak egy szimpla megjegyzést akartam, hogy csinos vagyok. Tényleg tetszeni akartam neki. Tenni valamit, hogy végre újra figyeljen rám. És ha ehhez egy rövid szoknya kell, hideg idő ide vagy oda, akkor feltúrom érte az egész szekrényemet, és akár vásárolni is elmegyek.

De ez sem vált be. Bármit tettem, semmi sem működött. Arra vártam, hogy valaki megállítson, és azt mondja, elég volt. Mert magamtól nem tudtam abbahagyni a Cole figyelme utáni sóvárgást. Úgy keltem, és úgy feküdtem, hogy azon kattogtam, mit tehetnék még? Nem tetszett ahogy éreztem magam miatta, de nem voltam képes kitörni belőle. Lassan már abban sem voltam biztos, hogy ki akartam-e egyáltalán. Mert bár kellemetlen volt, de elfoglalt.

Végül rá kellett jönnöm, hogy Colenak igaza volt, amikor azt mondta, nem igazán kezdeményezek beszélgetéseket. És bár apróság miatt keveredtem beszélgetésbe olyan emberekkel akiket még csak látásból sem ismertem, legalább nem álldogáltam egyedül a sarokban.

– Te nem iszol? – Kérdezte az éppen elém sétáló srác.

A sötétbarna bőre passzolt az ugyancsak sötét szemeihez, amik mégis, szinte ragyogtak. És még ha hamis mosoly is húzódott az arcán, engem meg tudott győzni vele. Már egy ideje ő is a konyha környékén volt a barátaival, akik Sethnek hívták őt.

Arrébb húzódtam, hogy a körülöttem lévő, még nem felbontott innivalókhoz férjen – bár erre semmi szükség nem volt, mert enélkül is teljesen el lehetett érni őket, de engem megnyugtatott a mozdulat.

– Valakinek józannak is kell maradnia. – Megvontam a vállaimat.

– Bölcs vagy. Vagy csak félős. Tudod, nem harap. – Emelte feljebb az imént a kezébe vett dobozt.

– Csak nincs kedvem hozzá.

– Persze. – Már csak belenyugvás volt a hangjában, és láttam rajta, hogy már egészen máshol járnak a gondolatai.

De mivel nem mozdult mellőlem, továbbra is vártam, hogy nekem mond majd valamit. Nem sokkal később valóban szólásra nyitotta a száját.

– Te vagy Bristow, ugye? – Kérdezte.

– Igen. – Egyből eszembe jutott, hogy talán megint elkezdett valaki terjeszteni rólam valamit. – Miért? Mit hallottál?

– Mi? Én aztán semmit.

– Ó. – Nyugtáztam. – Oké.

– De te együtt voltál Aftonnal, igaz? Michaellel. – Tette hozzá.