The Happiest Years

9. Fejezet

Charlie.

Nem is tudom honnan jutott eszembe ez a név. Hiszen egy ismerősöm sincs akit így hívnának. És mégis, ahogy az önálló életre kelt robot üres szemgödreibe néztem, szinte visszhangzott a név a fejemben. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán az én gondolatom volt ez a név.

Eluralkodott rajtam a nyugalom. A béke. Hiszen alig egy perce még a húgom miatt aggódtam! És most, ahogy az élettelen dolgot néztem, tudtam, hogy nincs semmi gond. Belezavarodtam a saját érzéseimbe, hátráltam néhány lépést.

A zseblámpa fénye teljesen bevilágította az egész dobozt és a bábut, és mégis egy árnyék lapult mellette. Egy árnyék, aminek nem kellett volna ott lennie. Ide-oda billentettem a lámpát, és bár minden más mozgott a fénnyel együtt, az az árny meg sem moccant. Egy apró, összekuporodott árnyék. Ő volt az. Ő volt Charlie.

Ép eszű ember már rég elfutott volna, kísérteties nyugalom ide vagy oda. Talán nem is szellemet láttam, csak megőrültem abban a fél órában amiben a húgomat kerestük.

Nagyot nyeltem és beszédre nyitottam a számat.

– Charlie? – Kérdeztem, közel sem olyan magabiztosan mint terveztem. Sőt mi több, még meg is remegett a hangom.

Az árny megmozdult. Talán csak képzelődtem, de mintha felém fordult volna. Akaratlanul is hátrahőköltem.

Úgy fogom végezni mint anya nagybátyja? Nem akarok ilyen fiatalon sárgaházba kerülni!

Az ajtó hatalmas robajjal vágódott ki, és megtelt fénnyel a helyiség.

– Jennie! – Az ajtóban álló Mikera kaptam a tekintetemet.

Szinte azonnal visszapillantottam a dobozra. Ha Mike is látja akkor nem bolondultam meg!

– Te is látod? – A dobozra mutattam, nem is realizálva, hogy addigra már én sem láttam semmit.

– Mi? – Kérdezett vissza, miközben közelebb jött hozzám.

Leengedtem a kezemet. Talán végig csak egy furcsán vetült árnyékkal beszélgettem.

– Semmi. – Zavartan megráztam a fejemet.

Nem mutatott sok érdeklődést a pillanatnyi elmebajomnak, szinte azonnal meg is feledkezett arról amit kérdeztem.

– Gyere. – Megragadta a kezemet és kihúzott a raktárból.

Annyi reakcióm még volt erre, hogy kikapcsoltam a zseblámpát, de túlságosan el voltam mélyülve a gondolataimban ahhoz, hogy figyeljem hova visz. Így kötöttünk ki a labdatenger mögött, ahol valamiféle generátorok zúgtak tompán.

És ott volt. A húgom a generátor mellett ült és egy füzetbe rajzolt.

Hatalmasat dobbant a szívem. Megnyugodtam. Megnyugodtam, hogy előkerült. De elöntött a düh, hogy min mentem keresztül miatta. Észre sem vettem, hogy nem egyedül üldögélt az eldugott zugban. Még jó, hogy itt nem vettük itt észre, csak ebből a szögből lehetett rájuk látni!

Azonnal elindultam feléjük.

– Peggy! – Nem is realizáltam, hogy teljesen úgy hangzottam mint anya.

Ijedten nézett rám. Igen, legyen is csak megijedve!

– Mi van? – Kérdezett vissza, én pedig továbbra sem álltam meg.

– Tudod te mennyi az idő?! És hogy mióta keresünk téged?!

– Honnan tudnám?! – Kiáltott fel felháborodottan.

– Szerinted dísznek kaptad azt a túlcsicsázott órát a karodra?! Fél órája kellett volna megkeresned engem, Peggy! Fél órája!

– Hagyjál már! – Mérgesen kipattogott a rejtekhelyéről. Innen tudtam, hogy megnyertem a vitát. Nem mintha lett volna más választása mint veszíteni.

Ekkor vettem észre a szintén ott üldögélő fiút. Szinte azonnal fel is ismertem, hiszen pár órával ezelőtt is láttam már.

Mikera néztem az öccse láttán, aki mosolyra húzta a száját és intett nekem. Baszki, Mike előtt szidtam le a húgomat!

A homlokomat dörzsölve botorkáltam vissza Mikehoz, aki türelmesen várt rám zsebre dugott kézzel.

– Azt hiszem ideje lenne mennünk... – Próbáltam rámosolyogni, de túl sok kínos dolgot csináltam ez alatt az este alatt mint kellett volna.

– Már ideje volt. – Jelentette ki, majd azonnal elkerekedtek a szemei.

Már nem is kellett tettetnem a mosolyt. Felhúztam a szemöldököm és sértődötten csípőre tettem a kezeimet.

– Ó, szóval zavar a jelenlétünk, Michael? – Kérdeztem szórakozottan.

Mintha egy pillanatra zavarba jött volna. Talán volt köze ahhoz, hogy a teljes nevén szólítottam, talán csak még mindig azon volt fennakadva, hogy rosszul fejezte ki magát. Mindenesetre, engem elbűvölt.

– Nem te akartál menni? – Kérdezte Peggy, aki valahogy ismét felbukkant mögöttem.

– De igen. – Felsóhajtottam, majd vetettem egy utolsó mosolyt Mikera.

Hűvös volt az idő. A nyár egyre közelebb volt, de az esték továbbra is igényelték a plusz öltözéket. Bár még volt előttünk egy teljes hónap míg hivatalosan is nyár lesz, már éreztem a közeledtét.

Nagy levegőt vettem amint kiértünk a parkolóba. Fel kell készítenem magam lelkileg arra, ami otthon vár. És Peggy tudtára kell adnom, hogy mindenről ő tehet, szóval elvárom, hogy elvigye a balhét. De kit áltatok? Nem fogja.

– Mindened megvan? – Kérdeztem, a húgom felé fordulva.

– Nekem igen. Na de neked? – Felvont szemöldökkel nézett vissza rám.

– Mi? – Zavartan megráztam a fejemet. Ha van valaki aki sose hagy el semmit, akkor az én vagyok, és ezt a családom is tudja.

– Olyan béna vagy. Tökre elveszted az eszed a pasid körül. Olyan vagy mint egy üres fejű liba.

Jaj ne, tényleg üres fejű liba lettem!

– Ez nem igaz. – Felháborodva indultam el nagy léptekkel, hogy ne tudjon beérni a lábai kapkodása nélkül. – És még mindig nem a pasim.

– Jennie! – Mike hangjára azonnal megfordultam. Lehet, hogy van igazság Peggy szavaiban.

Hozzám futott, én pedig meg sem moccantam amíg elém nem ért.

– Ezt elhagytad. – Felém nyújtotta a kezét.

Soha többé nem nézek a húgom szemébe.

– Köszönöm. – Zavartan a fülem mögé igazítottam a hajamat.

Peggy egy gúnyos mosoly kíséretében sétált el mellettünk. Mérgesen kifújtam a levegőt, de úgy tűnt tovább sétált. Jobb is így, majd utolérem.

– És azt is, hogy segítettél megtalálni. És bocsánat, hogy úgy kiakadtam miatta. – Kezdtem bele az esti gyónásomba.

Felhorkantott, és legyintett.

– Én is ezt csináltam volna a helyedben. Köszi, hogy itt voltál.

Mosolyogva néztem fel rá. Lehet, hogy kínos vagyok, de úgy tűnik mintha egyáltalán nem érdekelné.

És ekkor megint elvesztem a szemeiben. Ismét átéltem ugyanazt mint a labdatengerben. A lábaim is elgyengültek, csak ezúttal muszáj volt állva maradnom.

Hozzászoktam a két lábon járó szerencsétlen énemhez, így hogy megakadályozzam hogy a lábaim felmondják a szolgálatot, megöleltem őt. Nem is gondoltam bele túl sok dolgot – de jól esett amikor körém fonta a karjait.

Peggy kiáltására tértem újra magamhoz. Jobb is volt így, hogy megint megzavartak. Miután felismertem a kocsit ami mellett álldogált, hamar el is léptem Miketól.

– Majd találkozunk. – Rámosolyogtam, majd az utolsó búcsú után apa kocsija felé futottam.