The Happiest Years

40. Fejezet

Sosem szerettem sokáig a nagyszüleimnél maradni. És bár az út előtti napok és az első hetek kínkeserves szenvedések voltak, lassan rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan kellemetlen az a csend, ami körbefont. Önző dolog volt hálát adnom a viharnak, ami miatt nem tudtam elmenni a temetésre, amire anya hazahívatott. Lehet, hogy illendő lett volna ott lennem. De képtelen lettem volna odaállni Cole elé. Főleg a családom társaságában.

Dühös voltam rá. De a mérget hamar elmosta az a fájdalmas üresség, amit maga után hagyott. Szenvedtem mellette, de mégis hittem, hogy őszinték az érzéseink egymás iránt. Túl sokszor kerestem benne Mikeot, de amikor egymás mellett feküdtünk, ő pedig kócos hajjal és fáradt tekintettel rámmosolygott, csak őt láttam. A mélykék szemeit, amiket apró barna pöttyök tarkítottak. Ez nem olyasmi, amit távolról észrevenne az ember. Kiismertem az arca minden apró ráncát, amit a mosolyai gyűrtek a helyükre. Tudtam hogyan néz rám ha akar valamit, ha valami nyomasztja, vagy ha izgatott. Szerettem az összenézéseinket, amikor valaki hülyeséget mondott a társaságunkban. Szerettem, hogy logikusan próbál megválaszolni nonszensz kérdéseket. Olyan érzéseket hozott magával, amiket még sosem tapasztaltam. És amikor szeretetteljesen nézett rám, arra gondoltam, ez nem is rossz. Ezt akár egy életen át is boldogan viselném. Ilyenkor őt láttam, és nem is vágytam senki másra.

Pont ezért fájt annyira. Hiszen miért kellett ennyit szenvednem mellette, ha szeretni is tudott? Azt hittem csak rosszul van. Csak szétesett a húga eltűnése miatt. De igazából törődik velem. Szeret engem. A legnagyobb hazugságban ringattam magam. Csak azt szerette, hogy vakon szaladtam utána és mindent megadtam amit akart. A legnagyobb hülye voltam a világon, hogy többet hittem ennél.

Aztán pedig rávetettem magam Mikera, mint valami kétségbeesett szerencsétlenség. Mindvégig úgy gondoltam nekem rá van szükségem, de be kellett vallanom magamnak, hogy fogalmam sincs mit akarok. Először Mike után szaladtam, aztán beértem Coleal, aztán Cole után szaladtam, majd ismét beérném Mikeal...

Jobb is, hogy elutasított. Mert fogalmam sem volt, hogy tényleg őt szeretném, vagy csak kényszeresen keresek valakit magam mellé.

Szóval ez a távolság segített. Eleinte bántott, amiért nem gondoltam az otthoni életemre. Bűntudat fogott el, mert nem éreztem magam rosszul, amiért annyi hozzám közel álló személy szenved odahaza. De kellett a távolság, kellett a csend. Végre képes voltam magamba nézni.

Úgy éreztem magam, mint akit teljesen kicseréltek, miközben ráérősen sétáltam az iskola épületébe. De ahogy egyre több ismerős arcot pillantottam meg, úgy lett nehezebb is fenntartanom a pozitív gondolatokat. Cole nélkül teljesen el leszek veszve...

Megremegtek a lábaim.

– Hé Brownie – hallottam magam mögött egy lágy hangot.

Megkönnyebbülés árasztott el, ahogy hátra pördülve megláttam a kócos barna hajat és szürke pulcsit. Inkább nem is akartam tudni miért ez volt az első érzés, ami a látványával fogadott.

– Azt hittem már vissza se jössz.

A haja rövidebb lett. A homlokába ugyanúgy omlottak a tincsek mint eddig, hátul viszont már sehol sem volt az eddigi dús sörénye. Idősebbnek nézett ki tőle. Komolyabbnak. A szemében viszont még mindig ott bujkált az az örökösen szunnyadó bánat. Már-már fel sem ismerném enélkül.

Igyekeztem választ kitalálni, és nem őt bámulni.

– Ezt meg miből gondoltad?

– Nem igazán adtál életjelet magadról. Már azt hittem szétszedtek az idahoi medvék.