The Happiest Years

18. Fejezet

Nagyot lökött a szél Jeremyn, amint a ház bejáratához igyekezett. Mintha még az időjárás is siettetné. Való igaz, hogy nem volt már sok ideje a városban. Boldogan már biztosan nem tudta volna eltölteni, de próbált ott lenni azoknak akiknek kellett. Többek között a legjobb barátjának.

Többször is kopogott az ajtón, mire végre ajtót nyitott valaki. Pontosabban egy kislány, hosszú vörös hajjal.

– Szia Elizabeth! – Jeremy elővette a legszebb mosolyát. – Mike itthon van, ugye?

– Hol lenne? – Kérdezett vissza.

A szőke elgondolkodott egy pillanatra.

– Bárhol máshol?

A lány csak megvonta a vállát, és beengedte őt. Nem ez volt az első alkalom hogy ott járt, így aztán Elizabeth kicsit sem volt elővigyázatos vele. Főleg miután egyszer le kellett ülnie vele teázni. Aznap megismerte Ms. Kittent, aki egyébként egy barna kiskutya plüss. Gyerekek és a névadás.

Ő viszont nem nézett ki olyan rosszul a helyzethez képest, így Jeremy nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:

– Hogy érzed magad?

– Miért? – Kérdezett vissza ismét.

– Mert... nehéz lehet. – Mást nem igazán tudott kitalálni magyarázatnak. Még a végén megsiratná, és nem biztos, hogy most meg tudná vígasztalni.

– Szerintem meg fog gyógyulni. – Vallotta be a lány.

A szemei szinte ragyogtak az őszinteségtől.

– Jobban van? – Kérdezte Jeremy.

Elizabeth megvonta a vállát.

– De amikor egyszer elesett nagyon vérzett a lába és alig sírt! Még az egyik foga is kiesett pedig! – Mesélte határozottan. – Mike persze még akkor is bőgött amikor leesett a fáról!

Jeremy emlékezett arra az esetre. Mike akkor törte el legelőször a karját. De ez már vagy öt éve történt.

Bár jó volt látni, hogy Elizabeth ennyire pozitív, Jeremyt nem tudta meggyőzni vele. Valószínűleg Mikeot sem. Már ha beszélgettek egyáltalán. Nem tudta most milyen az otthoni helyzete. Nem is igazán akarta a helyébe képzelni magát. Így is mardosta már a bűntudat... mindenért.

– Biztosan igazad van. – Mosolygott Jeremy a kislányra.

Nem akarta letörni őt. Megteszi helyette majd más. Valószínűleg.

Jeremy sosem szívlelte igazán Mike apját, bár ezt nem mondta volna ki. Volt benne valami, ami már kiskorától kezdve riadót fújt Jeremyben, ha a közelében volt. Talán csak megrémisztette, hogy nagyon magas. Vagyis mindig erre fogta a dolgot, de most, hogy már csak néhány centi különbség volt köztük, már nehéz volt ezzel magyaráznia a jelenséget. Mikeon pedig már gyerekkorától kezdve látni lehetett, hogy az apjára ütött. Ha személyiségben nem is, márpedig rengeteget veszekednek, külsőleg nagyon is hasonlít Williamre. Nem mintha ez Jeremyt zavarta volna. Bár hasonlítottak, mégis nagyon különböztek valami megmagyarázhtatlan dologban.

Jeremy bekopogott Mike szobájának ajtaján. Nem várt választ, mégis nagyon nyomasztotta a csend.

– Mike! Jeremy vagyok. – Hangok az ajtó túloldaláról. – Csak...

Az ajtó kivágódott, és Jeremy a barátjával találta szembe magát.

– Nem kell kopognod. – Szólta köszönés helyett, majd visszafordult a szobájába.

– Tudom. Csak gondoltam...

Mike felvont szemöldökkel fordult vissza, Jeremyre nézve.

– Mindegy. – Zárta le a szőke.