The Happiest Years

29. Fejezet

A szerencsén is múlott, de azért én is úgy terveztem, hogy anyáék ne legyenek itthon, mikor a házit csináljuk. Mivel előre tudtam melyik napokon érnek haza később, és nekem kell vigyáznom otthon Peggyre, ezért már meg is csináltam a beosztást – de a munka nagy része jövőhétre tolódna. Nem szerettem az utolsó pillanatra hagyni a munkát, de nagyon jól tudtam, hogy az én szüleim szemében sem volt valami nagyra becsülve "az az Afton fiú". Szóval ha rajtuk múlt volna, akkor azt mondták volna inkább kapjam meg az egyest, de ne találkozgassak vele. Csakhogy ők még nem tudták, hogy rontottam, és igyekeztem ezt el is rejteni. Másfelől pedig... nem tudtam másképp érezni, továbbra is sajnáltam Mikeot. És most rákényszerítettek, hogy egy kicsit tudjak neki segíteni, szóval nem dobom csak úgy el a lehetőséget. Persze Colenak sem szóltam a dologról. Főleg, mert akkor minden tőle telhetőt megtett volna, hogy még véletlen se tudjunk haladni a házival. Bár egy kicsi bűntudatom azért volt, amiért elhallgattam előle és a családom elől is dolgokat, de mostanában ezt úgyis egyre többet csináltam, szóval annyira nem sértette a lelkiismeretemet.

Persze Mike időben érkezett. És habár egy kicsit aggódtam, hogy meglátják nálunk, azért készen is álltam arra, hogy vitába szálljak bárkivel, akinek gondja lenne ezzel. Peggy arcáról viszont semmit sem tudtam leolvasni, mikor megjelentem előtte Mikeal az oldalamon. Nem mutatott ki semmit, nem mondott semmit, csak egy rideg bólintással tudomásul vette, hogy nálunk van. Olyan idegen ahhoz a lányhoz képest, akit eddig láttam benne. Egy pillanatra el is gondolkoztam rajta, hogy talán túlságosan is kevés időt töltöttem vele az elmúlt néhány hónapban. De a gondolat megszakadt, még mielőtt a végére érhettem volna.

Úgy gondoltam vissza arra az időre mikor még azon izgultam, hogy Mike ne kerüljön a szobám közelébe, mintha egy messzi, bugyuta gyerekkori emlék lenne. Talán az is volt. Tény, hogy kiveszett belőlem az a gyerekes rajongás, ami akkor teljesen betöltött. És most, amint behúztam Mikeot magam után a szobámba, nem éreztem semmit. Csak azt, hogy legyünk túl végre ezen a házin. És azt hiszem Mike is így érzett, miután még csak körbe sem nézett, csak egyből csinálta amit mondtam. Ott, ahol mondtam, és úgy, ahogy mondtam. Egy kicsit még el is fogott a bűntudat, hogy olyan ridegen parancsolgattam neki, miközben az íróasztalom székéből néztem őt, ahogy az ágyam szélén ülve búj egy könyvet, amit a kezébe nyomtam. De nem állt ellen, még csak egy szót sem szólt. Szóval visszafordultam az asztalomhoz, hátat fordítva neki.

Elvesztettem az időérzékemet, amint az anyagokat gyűjtöttem. Néha még azt is elfelejtettem, hogy Mike egy légtérben van velem. Muszáj bevallanom, hogy kavarogtak bennem az érzések. Elvégre még mindig hordoztam magammal a keserűséget, amit Mike okozott. De ugyanakkor pedig, nem akartam haragudni rá. Túl kimerítő volt. És annyira fájt, hogy már nem is tűnt önmagának. Akaratlanul is felmerült bennem a gondolat, hogy ez talán az én hibámból volt így. Nem voltam mellette, mikor szüksége lett volna rám. De akkor megint eszembe jutott, hogy teljesen figyelmen kívül hagyott, és ellökött magától. Én megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam. De túl sokszor éreztem úgy, hogy ezzel csak magamnak akarom bizonyítani, hogy nem vagyok egy szar ember, aki cserben hagyja a barátait, amikor azoknak a legnagyobb szükségük lenne rám. És ha Coleal is ilyen vagyok? Ha ő is úgy érzi hátat fordítottam neki?

Egyszer csak arra eszméltem, hogy tíz perce nézem ugyanazt az egy sort a könyvben, ami az íróasztalomon hevert. Megdörzsöltem a szemeimet.

Mike halkan megköszörülte a torkát mögöttem.

– Talán... hatékonyabbak lennénk, ha nem külön-külön csinálnánk...? – Kérdezte halkan.

Olyan bizonytalanság volt a hangjában, amit nem voltam biztos abban, hogy valaha is hallottam tőle. De kényszert éreztem arra, hogy továbbra is rideg maradjak vele. Nem tudtam hová tenni a sértettségemet.