The Happiest Years

2. Fejezet

Hazudnék, ha azt mondanám nem ő járt egész nap a fejemben. Ugyanakkor nem tudtam nem arra gondolni, hogy talán nem teljesen tiszták a szándékai. Elvégre a filmekben is mindig kihasználják az okos embereket.

Ezekkel a gondolatokkal próbáltam lenyugtatni magamat. Ha túlságosan elragadtatom magam, nagyot fogok koppanni. Na meg eléggé szánalmasnak éreztem magam, hogy ilyen szinten befolyásolja az érzéseimet egy fiú. Ráadásul egy olyan mint ő. Elvégre még a nevemet sem tudta megjegyezni, mégis mit várok tőle?

A tanítás végén erősen fontolgattam, hogy mégsem megyek el, miközben a folyosón sétáltam. Túlságosan kizökkentene a hétköznapokból, amit több okból sem engedhetek meg. Elsőszámú ok, holnap dolgozatot írok. Másodszámú ok, találkoznom kéne egy kicsit sem hozzám passzoló személlyel. Amúgy is túl kékek a szemei, és a haja is túl kócos. És túl elragadó a mosolya. Igen, az ellenérvekből próbálok érveket kreálni.

– Jessie! – Automatikusan fordultam egyet a tengelyem körül, amint meghallottam a kiáltást magam mögött. Miért is hallgatok erre a névre?

– Jennie – Javítottam ki, és egy semleges arckifejezést erőltettem magamra.

– Szóval, mondd, eljössz hatra az étteremhez? – Talán az egyik legszebb mosolyát villantotta rám, én pedig ismét elgondolkodtam mivel érdemeltem ezt ki.

A fejemben határozottan megmondtam neki, hogy semmi kedvem hétfő este elmászkálni játszani egy olyan sráccal akit személyesen csak néhány napja ismerek. És csak negyed órát töltöttem el vele. Gyakorlatban viszont csak egy halk "ööö", jött ki a számon, hosszas dadogások közepette. Az ő hibája, miért néz egyenesen rám az ő lélekbehatolószínű szemeivel?

A türelme viszont kétségbevonhatatlanul legendás, mivel a szerencsétlen kommunikáció próbálkozásomat mosolyogva hallgatta végig. Mintha tudatában lenne annak, hogy ő van rám ilyen hatással. Micsoda szemtelenség!

– Ott várlak. Ne késs sokat! – Még ki sem mondta az utolsó szavakat, de már a tőlem ellenkező irányba futott.

Mielőtt csatlakozott a bandájához felém intett. Bár visszaintettem neki, addigra már túlságosan lefoglalta a hangoskodás és általában véve a menőség. Így maradtam egyedül a folyosó közepén, feltartott kézzel, mint egy szerencsétlen. Mert valóban az is voltam. Mióta viselkedek úgy, mint egy fülig szerelmes marha?

Nem bírtam elviselni ahogy a többiek engem néztek. Egyszerre éreztem magam büszkének, és kényelmetlenül.

Aznap gyorsan szedtem a lábaimat hazafelé menet.

Otthon leültem az ágyamra. Normális esetben ekkor kezdenék el tanulni és ismételni, de most hiába próbálkoztam, egyszerűen nem ment. A gyomrom görcsbe szorult akárhányszor eszembe jutott, hogy ma el kell mennem itthonról. Miután pedig belegondoltam, hogy a szüleim abszolút nem is tudnak a ma esti terveimről, végleg feladtam a tanulni próbálkozást, és lemerészkedtem hozzájuk a nappaliba.

A lépcsőn félúton megálltam. Mivel onnan is teljes egészében ráláttam a helyiségre, úgy döntöttem inkább itt, a félhomályban beszélek nekik a terveimről. A tévé halkan szólt. Apa a foteljében ült egy újságot olvasva, míg anya a nappali melletti konyhában készítette a vacsorát. Már csak az illatok miatt is megéheztem.

Megköszörültem a torkomat. Hogyan szokták elmondani a korombeliek, hogy elmennek valahová?

Apa felém fordult, és a tekintete rám szegeződött. Minél több ideig voltam csendben, annál feszültebb lettem. Már nincs visszaút, muszáj beszélnem!

– Anya, apa. Ma elmegyek itthonról – A fejemben normálisan hangzott, nem pedig egy beismerésnek, hogy megöltem egy embert a családjával és a kutyájával együtt.