1. Fejezet

357 15 45
                                    

Ezt a napot is túlélem.

Hiába magyaráztam el a szüleimnek sokszor (körülbelül négyre tippelek), hogy menjenek el nélkülem vacsorázni, mintha meg sem hallottak volna. Pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy még a szemembe is néztek, miközben beszéltem hozzájuk. Az én teljesen jogos felháborodásomra csak olyanokat tudtak mondani, hogy "Miért kell állandóan otthon ülnöm", meg hogy "Nem normális, hogy péntek este akarsz tanulni egy olyan dolgozatra, amit több mint egy héttel később fogsz megírni". Mintha nem ez lenne a normális viselkedés!

Nem sokszor szoktunk családostul eljárni bárhova is. Ahhoz vagy ünnepség kell, vagy egy családtag halála. Ez az alkalom most egy ünnepség lesz (habár hogy bevalljam, amikor elmondták nekem és a húgomnak a ma esti terveiket, először Ruthie nénikém jutott eszembe. Nem tehetek róla, de ő még élt az előző évszázadban, mégis mi másra gondoljak?), mivel apát hosszú évek munkája után előléptették. Hogy ez mit takar azt őszintén nem tudom, annyit sikerült leszűrnöm, hogy több pénzt fog kapni. Nem mintha eddig nem lett volna bőven elég belőle. Szokványos gazdag család viselkedés, mivel lesz pénz, költsünk el a mostaniból egy csomót. De mit tudhatok erről? Csak egy stréber 16 éves vagyok.

Néhányszor már jártam ebben az étteremben. Mindig az extrovertált barátaim szülinapjai voltak itt tartva. Főképpen kisebb gyerekekkel járnak ide, de a nagyobbak és a felnőttek is jól tudnak szórakozni. A húgom, Peggy is ezért volt oda-vissza a szüleim ötletéért. A családommal még sosem voltam itt, így attól féltem, ezen az estén még itt sem fogom jól érezni magam.

Mivel úgy határoztam, hogy nem is fogok szórakozni, unottan figyeltem a sok gyereket ahogy hangosan játszanak. Valahol a húgom is közöttük volt. Ez volt az egyetlen része amit utáltam ebben a helyben. El sem tudom képzelni milyen lehet itt dolgozni. Napi szinten hordani állatkosztümöket és még el is viselni a csillapodni nem akaró gyerekzajt, és a különböző játékgépek hangjait? Igen, ez elég motiváció számomra hogy tanuljak, és ne kerüljek ilyen helyre. Nem mintha az anyám bármikor is hagyná, hogy "egy olyan arccal mint ami nekem van bármi mást dolgozzak modellkedésen kívül". Azóta is úgy tudja, hogy egyetértek a terveivel. Valahogy nem tűnt fel neki, hogy mennyire megnőtt a tudásom biológiából és kémiából.

– Mi lenne, ha duzzogás helyett elmennél te is játszani? – Csípte meg apa a karomat. – Mit szoktatok itt csinálni a barátaiddal?

Csak megvontam a vállamat. Tényleg csábított a szórakozás, de egyedül túl kínosnak éreztem, hogy bármit is csináljak.

Néhány asztallal arrébb észrevettem néhány évfolyamtársamat. Ha kedveltem volna őket még meg is könnyebbültem volna, de ők a szöges ellentétei voltak a barát jelentésének. Valami gyereket szekáltak, gondolom valamelyikük rokona (vagyis remélem). Még a jelenlétüket is nehéz elviselni.

– Elmegyek a mosdóba. – Felálltam a székből és a női wc felé indultam.

Ahhoz képest, hogy mennyien vannak ilyenkor az étteremben, a mosdó meglehetősen üres volt. Egy pillanatra meg is lepődtem, és azt hittem rossz helyre mentem be. Miután kimentem és visszamentem mint egy idióta, meggyőztem magam, hogy jó helyen vagyok.

Tudom, hogy hülyeség makacsságból nem jól érezni magamat. De hé, legalább van önkritikám, nem? Az tudtommal jó dolog. De nehezemre esik megadni az embereknek azt, amit akarnak. Ezesetben azt mutatni a szüleimnek hogy jól érzem magam, miután ellenkeztem, hogy eljöjjünk ide.

A visszavezető utam az asztalhoz a játékgépek között volt, így kaptam az alkalmon és csendben szétnéztem van-e kedvem játszani. Sajnos, volt. Mivel a szüleim úgysem veszik észre ha eltűnök mert minden figyelmüket leköti Peggy, úgy döntöttem – és bár minden porcikám ellenkezett – nem megyek vissza az asztalhoz.

The Happiest YearsTempat cerita menjadi hidup. Temukan sekarang