The Happiest Years

33. Fejezet

Túl nagy volt a hallgatás. Valójában ha nem tudtam volna, hogy valami nincs rendben, akkor egyáltalán nem lett volna furcsa ez a távolságtartás. Minden olyan volt mint eddig, de mégis ott volt az a nyomasztó tudat, hogy nem ilyennek kéne lennie.

Cole sosem rejtegette jól, ha valami nem tetszett neki. De hosszútávon, ó istenem, hosszútávon nagyon jól elhallgatta a sérelmeit. És ott volt mellette az a rossz szokása, hogy teljesen elszigeteli magát mindenkitől. De ez sokkal jobban fáj, amikor nem mindenkinek fordít hátat, csak neked. Akkor tudod csak igazán, hogy te vagy az oka az új sebének. Amikor minden percet legszívesebben vele töltenél, amikor neked kéne a legfontosabb személynek lenned az életében... de én soha nem éreztem úgy, hogy igazán fontos lennék benne. Talán egy mellékszereplő, aki betölti az aktuálisan kiüresedett helyet. De én hülye még akkor is mindent elkövetek, hogy fontosnak érezzem magam, amikor nagyon jól tudom, hogy esélyem sincs rá.

Mindig egyedül maradtam, amikor beszélni akartam vele. Napok teltek el úgy, hogy fogalmam sem volt mi van vele. Mi van velünk? Esélyem sem volt elmondani, hogy ez az egész egy hülye félreértés. Hogy Mike már látni sem akar engem. Már abban is kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán elmegyek-e vele a bálba. Talán egy pillanatra megkönnyebbültem, amikor átjött hozzánk hogy elinduljunk, de szinte egyből megéreztem, hogy nem miattam jött. Persze, a szó szoros értelmében így volt, de egyébként kényszeresnek látszott. Muszáj volt elvinnie, hiszen meg lett beszélve. Megígérte. Megvolt a ruhám. Így illett.

Pont emiatt a kényszer miatt voltam én is olyan hallgatag a kocsiban ülve. El akartam mondani neki mindent, ami a nyelvem hegyén táncolt már napok óta, de ahányszor csak ránéztem, mindig az jutott eszembe, ahogy átnézett rajtam. Mosolyoghattunk akármilyen szélesen a fotókon, felvehettünk passzoló ruhákat, de soha nem leszünk az a tökéletes pár akinek mindenki lát, vagy látni akar minket. Ennél távolabb nem is állhattunk volna a tökéletestől. Cole még mindig úgy kezelt mint egy idegent, én pedig még mindig voltam olyan idióta, hogy loholjak utána, mint egy betanított kiskutya.

Mert amikor szeret, ó, akkor vagyok igazán fontos, akkor nyer értelmet minden. Cole szerelme az, amiért érdemes elviselnem mindezt. Ha kell ezer évig is szenvednék, csak hogy kaphassak belőle egy gyorsan elillanó pillanatot. Ennek a csekély szeretetnek olyannak kéne lennie, mint egy csepp víznek az évekig tartó aszályban, de ehelyett egy szikra, ami akárhányszor képes fellobbantani azt a lángot, aminek már rég el kellett volna pusztítania mindent, ami éghető. Azt hiszem, az tett tönkre a legjobban, hogy néha úgy éreztem fontos vagyok.

Vártam, hogy ő nyisson felém. Talán lesz mit mondania magától is. De attól féltem a legjobban, hogy ez nem így lesz. Nincs annál rosszabb, mint amikor a hallgatásával büntet.

– Cole – Szólaltam meg végül, megtörve a közöttünk lapuló nyomasztó némaságot. – Minden rendben?

Egy egész hetes borzasztó hallgatás és kétségbeejtő hiányérzet után csak ennyi jött ki belőlem. Mintha nem tudnám rá amúgy is a választ.

Cole nem válaszolt. De nem úgy nézett ki, mint aki szimplán figyelmen kívül akarja hagyni, hogy egyáltalán itt vagyok vele. Sokkal inkább a gondolataiban kutakodott, mégis mit mondjon.

– Valaminek nem kéne rendben lennie? – Kérdezett vissza a hosszas hallgatása után.

Nyeltem egyet.

– Mondd meg te.

Cole egy pillanat erejéig rámpillantott, de ugyanekkor parkolt le a sulinál. Ha mondani is akart valamit erre, az hogy kiszállunk, jó ok volt arra, hogy halassza azt.

Az iskola bejáratához tartva arra gondoltam, hogy talán csak beképzeltem a dolgokat. Elvégre Cole megmondta, hogy nem érdekli kivel csinálom a házimat. És elég egyértelműen csak azon dolgoztunk Mikeal. Na meg, már nagyon régóta normális, hogy ennyire távolságtartó velem. Már meg se kéne lepődnöm rajta. Mr. Steffen mondata után sem nézett ki úgy, mint aki teljesen kibukott volna rám. Talán csak túlgondoltam a dolgot. Talán tényleg minden rendben.