The Happiest Years

36. Fejezet

Sosem voltam jó a sportban. Ez volt az a tárgy, ami mindig is lehúzta az átlagomat. Már amikor még jobb volt.

De a helyzet az, hogy amíg láthatatlan voltam, addig senkit sem igazán érdekelt mit csinálok az órán. Amikor népszerű társaságba keveredtem, akkor pedig azt csináltam amit akartam. De amikor a hátam mögött – vagy esetenként egyenesen a szemembe – röhögnek rajtam, akkor soha semmit sem tudok jól csinálni.

Alig néhány héttel ezelőtt még az elsők között voltam akit kiválasztottak, mikor csapatokat alkottak. Amit azért tartottam nevetségesnek, mert köztudottan béna voltam mindenben. De ez nem is számított. Olyan voltam, mint egy kabalaállat – és én nem is bántam, amíg nem vártak el tőlem semmit. De éppen ezért is volt maga a pokol a változás. Azt még túlélem, hogy az utolsók között maradok, de azt nem, hogy kiabálnak is velem, mert nem tudom mit csinálok.

Viszont az sem volt mindig igaz, hogy túlélem, hogy egyik csapat sem akar magánál tudni. Mert az tényleg ütött, amikor Roni is húzta rám a száját. Megértettem, hogy haragszik rám. Jogosan, gondolom. És tényleg el kellett volna kapnom már rég, hogy beszéljük meg, és hogy bocsánatot kérjek. De jobban magamba voltam zuhanva, mint éreztem. Hagytam, hogy a napok csak elszaladjanak. Alig töltöttem időt a szobámon kívül. Nem csak Ronival nem beszéltem, szinte senkivel sem. És annyira, de annyira zavart, hogy egyetlen egy ember kellett csak hozzá, hogy így kezdjem érezni magam.

De ha hamar kidobtak a kidobósban, akkor hamar meg is szűnt a szenvedésem. Egészen nyugodtan ücsörögtem a földön valahol a terem szélénél. Még csak nem is figyeltem a játék további eseményeit. Ha vége az aktuális meccsnek, arról úgyis tudni fogok.

Az zökkentett ki a gondolataimból, hogy valaki leült mellém. Persze nem is kellett gondolkodnom ahhoz, hogy tudjam ki az.

– Ilyen gyorsan kint? – Fordítottam Mike felé a fejemet.

– Nem volt kedvem ehhez. – Felhúzta az egyik lábát, és rátámaszkodott a könyökével. – Plusz úgy néztél ki, mint egy utca szélén hagyott kiskutya. Gondoltam kell a társaság.

– Nem kell kertelned, csak mondd ki, hogy béna voltál.

– Közel sem voltam ahhoz, amit te műveltél le.

– Jó, de én nem sportoltam komolyan soha. Te meg az iskolai csapatban voltál benne. És több a tesztoszteronod. Vedd figyelembe az erőviszonyokat.

– Nem hiszem, hogy a kosárlabdának és a hormonjaimnak köze van ehhez. – Megjelent egy apró mosoly az arcán, mielőtt nyűgösen végigsimított rajta. – Az edző majdnem megfojtott, amikor abbahagytam.

Pislogtam párat, és a földre helyeztem a tekintetemet.

– Miért hagytad abba? Jó voltál.

Emlékszem, még néhány meccsre is elmentem. Szokatlan volt tőlem, de azt hiszem már akkor is fülig szerelmes voltam. Kedves emlékeknek tudtam ezeket be.

Megvonta a vállait.

– Nem igazán... csinálok már semmit.

Sóhajtottam egy aprót, mielőtt válaszoltam volna.

– Mostanában én se.

Egyikünk sem szólt egy szót se. A földet néztem magam előtt, de a szemem sarkából láttam, hogy felém fordította a fejét. Szerettem csendben ülni mellette. Vele ugyanolyan jó érzés volt ezt csinálni, mint órákig beszélni.

– Még mindig amiatt a seggfej miatt érzed így magad?

Tény, hogy már néhány hét eltelt a szakításunk óta, de még mindig nem tudtam levakarni magamról azt a megszégyenített érzést. Mindegy hányszor zuhanyoztam le egy nap, egyszerűen nem jött le. Sosem éreztem olyan kényelmetlenül magamat a saját bőrömben, mint az utóbbi néhány napban. Hiába köszöntött be a száraz meleg idő, az eddig imádott szoknyáim a szekrényem leghátuljára kerültek. Mindenemet el akartam takarni, és elveszni a tömegben.