The Happiest Years

44. Fejezet

Gondoltam, hogy nem fogok az iskolai könyvtárban túl sok okkult információt összegyűjteni. De még az elég alacsony elvárásaimat is alulmúlta a felhozatal.

Végül csak egy elég erősen bibliai témájút vettem ki. Akkor még úgy gondoltam talán segíthet, de a felénél rájöttem hogy valószínűleg az időmet pazarlom az olvasásával. Égő bokrok és az apokalipszis nem fog választ adni megszállt animatronikokra. Valahol el kell kezdeni, ezzel vígasztaltam magamat. De abban mégsem hittem, hogy Lucifer és a haverjai küldték ránk őket.

Egyes keresztények nem is hittek a szellemekben, inkább démonokban. De ha ezen a vonalon indulok el, akkor a történet az eddiginél is őrültebb: sátánista rituálék a pizzériában vagy a közelében. Az eltűnt gyerekekkel. Annyi elméletet gyártottam már, hogy a fejem is belefájdult. Az nem segített, hogy nem kifejezetten templombajárós család voltunk. Időnként feltűntünk a nagyobb ünnepeken, hogy azért mégse legyünk kinézve onnan. Hogyan kéne értenem a spiritualitáshoz ha még a valláshoz sincs sok közöm?

Az utóbbi néhány hetem végig ebből állt. Órák, tanulás, kutatás, tanulás, kutatás, kutatás...

Teljesen magamba fordultam. Ronival persze sokat beszéltem, de mégis olyan érzésem volt mintha újra a régi énemmel élnék. Magányosan, tagadva hogy bárkire is szüksége van. Hogy is lehetett olyan nagy az arcom akkor? Nyilvánvalóan a poklot éltem meg.

De már péntek volt, a pihenés előtti nap. El is határoztam, hogy egy időre inkább szüneteltetem a dolgot. Úgysem léptem egyről a kettőre.

A táskámat markolászva sétáltam az iskola folyosóján. Sokan voltak, mégsem igazán néztem az orrom elé. A földet figyelve ballagtam a termem felé. Talán ezért is vettem észre mi is van a vitrinben ami mellett egyébként minden nap elhaladtam. Soha nem figyeltem őket, mivel sem a sporteredmények, sem az iskola egyéb fontos pontjai nem érdekeltek. Magamat azért mégiscsak gyorsan felismertem.

Aprót sóhajtva torpantam meg a kép előtt. Hát persze, a '84-es bálkirály, aki amúgy meg sem jelent a hirdetésen. Nyilván éppen velem lehetett akkor...

A nyakamra simítottam. Épp akkor készült a kiállított kép, mielőtt elmentünk a bálról. Összeszorult a mellkasom, ahogy visszagondoltam rá. Hiszen biztosan az egészet eltervezte. Csak hogy maximálisan egy idiótának érezhessem magamat. És még ennek tudatában sem ébredt bennem gyűlölet. Féltem, mert túl okos ahhoz hogy ne jöjjön rá hol és hogyan rúgjon az emberbe hogy a legjobban fájjon. Szomorú voltam, mert velem tette ezt. Pedig szerettem. Már rájöttem, hogy tényleg így volt.

– Szárazon is csinos voltál.

Összerezzentem a hangra. Azonnal hátrapördültem.

Magától jött ki a megkönnyebbült sóhaj, mikor megláttam Mikeot. Még csak nem is gondolkoztam mikor közelebb léptem és átöleltem. Mintha hirtelen minden újra a helyére került volna.

– Ennyire hiányoztam?

Körém fonódtak a karjai. Nem is tudja mennyire.

Éreztem a szívdobbanását a szürke pulcsija alatt. Megijedtem. Talán egy kicsit túltoltam ezt az ölelkezés dolgot. Elhúzódtam tőle és a fülem mögé igazítottam egy hajtincset.

– Ma akartam újra elmenni hozzád, nem gondoltam hogy bejössz egy péntekre.

Lazán megvonta a vállait. Nem tűnt olyan feszültnek, mint ahogy én éreztem magamat.

– Valaki az orrom alá dörgölte volna mennyit lógok.

Nyeltem kettőt és vettem egy mély levegőt, már megint túl sokat gondoltam valamibe.