The Happiest Years

10. Fejezet

Mindjárt itt nyáriszünet.

Ma is ugyan olyan nehéz volt felkelni, mint minden nap. Hogyan is tudna erőt venni magán egy olyan ember, aki úgy érzi semmi értelme a mindennapjainak? Felkelni, bemenni az iskolába ami tele van seggfejekkel, majd hazajönni a megcsonkult családodhoz a seggfej apáddal, majd ugyanezt megismételni másnap. Minden nap.

Csak hát ott volt ő. Az az örömforrás ami néhány hónapja minden reggel lelket öntött belé.

De még így is sok időt töltött az ágya szélén üldögéléssel. Fel kéne öltözni. Igen.

Reggelizni kéne. Egy szelet üres kenyér megteszi. Igen.

Nem is lehetne sejteni, hogy egy egész család él ebben a házban. Ráadásul két, kevesebb mint tíz éves gyerekkel. Üres volt. Nem az a fajta üresség amit bútorokkal pótolni lehetne, nem - ebben a házban maga az élet hiányzott.

– Komolyan? – Kérdezte Mike felháborodva, mikor a húga kijött az étkezőhöz, nagyokat ásítozva.

– Mi van? – Kérdezett vissza szintén felháborodottan.

– Az, hogy nem foglak elkísérni téged, ha apa itthagy mert nem vagy kész időben. – Vetett rá szúrós pillantást, ahogy végignézett a lány pizsamáján.

– Dehát még úgy is beérnénk ha nem most indulnánk.

– Ja, de akkor ne számíts rá, hogy elvisznek. Hányszor kell elmondanom, hogy készülj el időben? Semmi kedvem megint miattatok elkésni.

– Mikor lettél ilyen top tanuló? Jézusom. – Csattogott vissza a szobájába a lány.

Mike az üres kenyérszeletre meredt. Ehetett volna normális szendvicset is, mint ahogy azt a mellette ülő öccse is tette, de nem tudta rávenni magát, hogy megcsinálja. Marad az üres kenyér, az is tökéletes reggeli.

Megköszörülte a torkát, amint megpillantotta az apját a konyhába suhanni.

– Hogyha lenne egy kocsim, akár én is elvihetném őket. – Bár még a hangját is megemelte, a másodpercekig tartó csend azt az érzést keltette benne, hogy a felvetése süket fülekre talált. Nem is lepődött meg rajta.

De kizárt, hogy ezt annyiban hagyja. Már lassan egy éve hajtogatja ugyanezt a kérést, és nem tervezi egyhamar feladni. Így aztán ő is a konyhába vette az irányt.

– Ha lenne sajátom, nem kéne mindig neked elvinned minket. És mi sem érnénk be majdnem fél órával előbb. – A pultnak támaszkodva szugerálta a férfi hátát, akit úgy tűnt nem igazán érdekli a jelenléte.

– Sosem mondtam, hogy nem mehettek gyalog. – Törte meg végre a másodpercekig tartó némaságot, ami inkább tűnt óráknak.

– Egy roncs is megteszi. Tényleg. – Továbbra sem akarta feladni. Hosszú idők óta ez az első alkalom, hogy legalább ennyire belemennek a témába.

– Hogy mégnagyobb roncs legyen belőle? Még nem is vezethetsz. – A fia felé fordult, kezében a bögréjével. Más bögréken legalább volt valami minta. De nem az övén, az övé olyan üres és unalmas volt, mint ő maga.

– Nem sokkal a szülinapom után megszereztem a jogosítványt. – Zavartan megrázta a fejét. – Henry segített benne, mert te nem értél rá. – Igen, Henry valóban ezt mondta neki. De mindketten tudták, hogy az a "nem érek rá" valójában egy "nem érdekel" volt.

Bár Henry, az étterem másik tulajdonosa semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt velük, már-már a nagybátyjuknak tekintették. Sokban hozzájárult az is, hogy szinte mindig ő volt náluk, vagy ők voltak nála, de a hozzáállása miatt szerették legfőképpen. Nem csak hogy törődött velük, de néha már apáskodónak is lehetett mondani – egyszerűen imádta a gyerekeket, ő már csak ilyen volt. Nem is csoda, hogy egy ilyen éttermet vezetett. Mikor az anyjuk elhagyta a családjukat, ez a második apa szerep mégjobban felerősödött benne. Néhány hónapja viszont ennek is vége szakadt, miután a lányát, Charliet holtan találták az étterem mögött. De senki sem hibáztatta. Borzalmas lehetett a saját lányát gyászolnia.