The Happiest Years

15. Fejezet

Nevetségesen hangzik, hogy élvezek iskolába járni.

Jó, talán tőlem eddig sem voltak annyira meglepőek ezek a kijelentések. De a téli és a mostani énem két különböző ember. Vagy legalábbis én így éreztem. És ha engem kérdeztek, az előbbi személy elég kínos és nagyképű volt. Ironikus, hogy akkor voltam olyan amilyen amikor senkim sem volt.

Bár, most sincsenek annyian akik igazán a barátaim lennének. Ott van Mike, Jeremy, és... hát, a többiek. Derrick, Bruce, Roni, és... a többiek. Cole. Cole ide sorolható egyáltalán?

Az a srác azóta egy hatalmas kérdőjel számomra amióta elénk költöztek. Nem különösebben volt érdekeltsége hogy a társaságomban legyen, mégis sokszor láttam a közelemben. Ezt is betudtam véletlennek, mint mikor Mikeba futottam bele állandóan amikor még az agyamra ment. Bár ha őszinte akarok lenni, néha még most is ez van, csak már nem küldöm el melegebb éghajlatokra gondolatban. Már ki is mondom.

Egyébként meglepő volt Cole milyen gyorsan beilleszkedett. Számítottam rá, de hogy... ennyire? Csak néhány hete kezdődött el az iskola, és néha már úgy tűnik mintha mindig is ide járt volna. Néha elég csak jól kinézned hogy befogadjanak az emberek. Felszínes, tudom, de nem én hozom a szabályokat. Ráadádul nekem is kapóra jött. Nem mintha élvezném amikor megjegyzéseket tesznek rám vagy a ruhámra (vagy akár a kettőre egyszerre), de legalább amikor nem éppen állatokként viselkednek, emberszámba vesznek. Ez alatt pedig azt értem, hogy nem löknek fel, és tudják a nevemet (és azon is szólítanak!). Van benne valami, ha a taszító kommentjeikbe beleillesztik, hogy "Bristow". Na meg, általában nem is nekem kell foglalkoznom velük, Mike és/vagy Jeremy elintézik, hogy többet ne legyen kedvük hozzámszólni. Egy időre.

– Mike merre jár? – Kérdeztem a szekrényemben matatva, mikor fél szemmel észrevettem Jeremyt amint megáll mellettem és a szekrényeknek dől.

– Gondolom késik. – Visszanézett a bejárat felé.

– Hányadjára is a héten? – Mosolyodtam el, miközben bezártam a szekrényem ajtaját.

– Ötre tippelek. – Fordult vissza hozzám szintén mosolyogva.

Most, hogy még a szeme alatti sötét karikák is sokkal halványabbak voltak, még a mosolya is ragyogóbbnak tűnt. De ha Jeremyről van szó, aligha tudok nem a mosolyára gondolni. Talán a legjobb tulajdonsága. Külsőre. Nem csoda, hogy nem tudom számon tartani éppen kivel van együtt.

– Dehát még csak szerda van. – Felvontam az egyik szemöldökömet.

– Pontosan. – Viszonozta a tekintetemet.

Normál esetben megijesztett volna mennyivel magasabb nálam, de így hogy ismertem őt, még kellemesen is éreztem magam a közelében. Biztonságban. Valószínűleg azért, mert nem habozik megvédeni az állatoktól. Nem kevés előnyöm származott abból, hogy Mike bevett maguk közé.

– Jobban alszol? – Kérdeztem.

Igazából nagyon változó volt mikor nézett ki normálisan, vagy úgy mint egy zombi.

– Valamivel, ja. – Megvonta a vállát. – Csendesebb a ház mióta anyám lelépett néhány hétre. Az apám még így is állandóan morog, dehát... így megy ez, gondolom.

– Ja... biztos. – Bólintottam és elfordítottam a fejemet.

Fogalmam sem volt hogy megy ez, nekem soha nem volt ilyen problémám. Néha megszakadt értük a szívem, amikor teljesen természetesen beszéltek olyan családi problémákról amik miatt én már rég összeroppantam volna. De nem tudtam segíteni. Szóval meghúztam magam és imádkoztam, hogy a szüleim házassága elég erős.