The Happiest Years

11. Fejezet

Időnként elállt az eső. Mintha a felhőt ide-oda tologatná a szél, néhány órára abbamaradt a kegyetlen zivatar. Határozottan közel volt a nyár, amit a viharos idők is alátámasztottak.

Megcsapta Mikeot a fülledt levegő, ahogy kilépett az iskola ajtajain. Mocskos idő volt ez, olyasmi amiben az ember egyből leizzad, ha nem kezdi el magát hevesen legyezni.

A biciklitartó melletti korlátnak dőlt. Várt valakire, vagyis úgy tűnt, mintha várna. Vagy csak kegyetlen lenne hazamenni és folytatni a mindennapos mókuskerék játékot. Fáradtan meredt maga elé.

Nem sokkal később pedig egy kéz ragadta meg a vállát. Mellette termedt a barátja, szintén a korlátnak dőlve.

– Elég búvalbaszottnak nézel ki. – Mosolygott rá haloványan. – Megint történt valami?

A szőkésbarna haja szokásosan szétállt, a szemei fáradtan csillogtak. Az sem segített hozzá a látványhoz, hogy a táskák a szemei alatt épp ugyanolyan szépen virítottak az arcán mint máskor. Az általában aranybarna bőre is sápadtabbnak tűnt, ami a szeplőit is jobban kiemelte.

– Nem. Csak fáradt vagyok.

– Ez közös bennünk. – A zsebébe nyúlt, majd kihúzott egy doboz cigarettát. – Zavar?

Mike csak megrázta a fejét, és tovább folytatta a távolba bambulást. Már-már sportszinten is tudná űzni.

– Apád tud róla? – Kérdezte, rá sem nézve Jeremyre.

– Isten ments. – kuncogott fel, miközben rágyújtott.

Néhány percig mindketten csendben élvezték egymás társaságát. Ha annyi ideje ismeri egymást az ember mint ők, akkor egy idő után már kifogynak a mesélnivalóból. De ez nem baj. Így is túl sokat tudnak.

– Megint veszekedtek. – sóhajtotta Jeremy, ezzel együtt kifújta a füstöt.

Mike a barátjára nézett.

– Anyáék. – tartott egy pillanatnyi szünetet, a szemeit a földre szegezte. – Szerintem már tényleg válni fognak. Vagyis remélem. Elviselhetetlenek. – Mérgesen megrázta a fejét. – Ne vedd magadra.

– Nem. – Mike újra elnézett a távolba, az iskola felé. – Jobb így. Gondolom. Vagyis néha... – Nagyot sóhajtott. Nem igazán tudta hogyan kéne befejeznie a mondatot.

– Hiányzik? – Kérdezte a barátja.

– Nem. Igen. Nem tudom. – Megrázta a fejét. – Nem volt... szar a kapcsolatom vele, tudod? És mégis, mikor utoljára láttam, mintha gyűlölt volna.

Jeremy már sokszor végighallgatta, ahogy Mike az anyjáról mesélt. Azt a történetet is, amikor elment. De nem bánta, hogy sokadjára is végig kell hallgatnia. Tudta, hogy erről nem igazán szeret beszélni, és neki mégis úgy mesél mint a vízfolyás. És utána mindig úgy néz ki, mintha megkönnyebbülne. Így aztán végighallgatja. Újra és újra, ha kell ezerszer is egy nap, élete végéig.

– Rajtam már úgysem segítene, ha újra foglalkozni támadna kedve velünk. Csak a tesóim... – A szemeiben harag lobbant fel. – unom már, hogy szülőset kell játszanom felettük. Nem hiányzik. Itt hagyott ezzel az istentelenül gáz "apával", akit egyedül azért nem utálok, mert ő legalább velünk maradt. De az hiányzik, hogy ne nekem kelljen betölteni azt a szerepet, ami az övé.

Nehéz erre mit mondani. Ezt Jeremy is tudta. Éppen ezért hallgatott mélyen. De a csend egy idő után nyomasztó tud lenni, így Mike úgy döntött kellemesebb hangulatúra változtatja a beszélgetést.

– Mármint, láttad már Elizabeth haját? Inkább tenném a kezeimet egy krokodil szájába, minthogy megint hozzá kelljen nyúlnom.

– Sok sikert hogy találj egy krokodilt. – Mosolygott rá a barátja.