The Happiest Years

17. Fejezet

Jó idő volt. A nyári meleg szinte megfertőzte azt a szeptemberi hétvégét. De aznap nem a szabadban volt teendő, egy születésnapnak kellett lezajlania.

Gyerekek rohangáltak, kiabáltak és sikoltoztak, megszegve legalább három alapszabályt ami mindenhová ki volt plakátolva az étteremben. De ki tudott volna rájuk szólni? A hangjukat amúgy is szinte teljesen elnyomta a zene és a játékgépek különböző csipogása.

Az épületet belengte a pizza illata, az asztalok földig érő terítővel voltak letakarva, rajtuk pofátlanul giccses partisapkákkal, papírtányérokkal és poharakkal, amiken egytől egyig Freddy és a bandája reklámrajzai díszelegtek. Bár a rajzok nevetségesen eltértek az igazi animatronikoktól, úgy tűnt a gyerekeket ez nem zavarta. Kivéve egyet.

Bátran kijelenthettük, hogy Mikenak aznap nem volt jó kedve. Bal lábbal kelt. Már egy hete szinte minden nap. Az sem segített, hogy kora reggel ébresztette az öccse, kérlelve, hogy hagy ne kelljen eljönnie ide. Mintha ezt Mike döntené el!

Az ajtót óvatosan nyitotta ki, mintha véletlen sem akarná felébreszteni a bent alvó bátyját. Elég nagy hülyeségnek lehetett volna ezt nevezni, tekintve, hogy éppen azon volt hogy felébressze őt, dehát a szokás nagy úr. Tudta, hogy mostanában olyan mint egy ketyegő bomba, így aztán sokkal megfontoltabban csinált mindent a közelében. Sosem szerette ezt Mikeban. Mindig olyan hamar elvesztette a türelmét! Talán ő ezért is lett ennyire visszahúzódó. Egy idő után már hagyta, hogy elnyomják. Beletörődött. Megszokta. De hogyan tudná utálni a bátyját, miközben segít neki, ha az apjuk nem teszi?

És pont ezért ment hozzá az apja helyett. Már nála is próbálkozott néhány hete, de azon kívül, hogy kapott egy fejmosást, mást nem ért el. Tudta, hogy ő akarta ott tartani a szülinapját. Nem hülye. És tényleg így is akarta, tavasszal. De már ősz volt, és a dolgok teljesen megváltoztak azóta. A rémálmok egyre jobban gyötörték, és néha már úgy érezte ott helyben összeesik a kimerültségtől, de nem mert lefeküdni. Azon ritka alkalmakkor tudta csak kialudni magát, amikor álom nélküli éjszakái voltak. Nem is csoda, hogy mindenki azt hitte beteg amikor meglátta. Hiába a nyári nap, túlságosan is sápadt volt, hatalmas fekete karikákkal a szemei alatt. Mike szöges ellentéte volt a napbarnított bőrével.

Ő sem gondolta volna, hogy ennyire megijed majd attól, amit látott az étterem alkatrészes szobájában. Az az animatronik elromlott, mindenki tudta, és az apja is elmagyarázta neki később. De akkor sem tudta kiverni a fejéből a látványt és a szagot. Nem, a szagot semmiképpen. Soha nem érzett még olyasmit, de túlságosan is megmaradt az emlékezetében. Néha még most is érezte, mintha beleivódott volna az orrába. Azóta nem mert a helyiség közelébe se menni. Miután pedig a rémálmok felerősödtek, már az étterembe sem vágyott bemenni. Nem tudott ugyanúgy tekinteni a helyre és az animatronikokra mint régen. Néha még a plüsseitől is kirázta a hideg. A szekrénye közelébe sem mert menni, pedig régen állandóan ott játszott. Taszította minden ami eldugott és sötét.

Óvatosan lépegette át a földön heverő ruhákat és könyveket, miközben az alvó bátyja felé igyekezett. Lábujjhegyen járt.

– Mike. – Az ágya fölé hajolt, de suttogva beszélt. A bátyja meg sem mozdult.

Várt néhány pillanatot. Félt, hogy az ideje meg van számlálva, így aztán minél hamarabb el akart intézni egy utolsó, kétségbeesett könyörgést, hogy ne kelljen elmennie az étterembe. Abban reménykedett, hogy Mike majd elintézi neki. Tudta, hogy sokat veszekszik az apjukkal, de mindig úgy érezte ettől függetlenül több befolyása van nála mint neki. Sokkal több.

– Mike. – Továbbra is csak suttogva mert beszélni, de finoman megrázta a vállát.

Semmi. Aggodalmasan sóhajtott.