The Happiest Years

37. Fejezet

"A még a hetvenes években megnyitott és szinte azonnal nagy sikert arató Fredbear's Family Diner kicsivel több, mint tíz év után végleg bezárta a kapuit a látogatók elől. Alig egy év leforgása alatt hét eltűnést jegyeztek fel, ezekből öt szorosan köthető az étteremhez. Több baleset is megesett a helyszínen, szakértők szerint a legtöbb megelőzhető lett volna a megfelelő biztonsági eljárásokkal. Vajon ez a gondatlanság vetett véget ennek a családok százaival látogatott és szeretett helynek? Vagy nem bírta már el a vádakat az eltűnésekkel kapcsolatban?"

A tévé hangja megtörte a késő esti csendet a Lawson házban. Egy lámpa se égett, csak a képernyő fénye nyújtott félhomályt. Ebben a némaságban olyan volt a bejárati ajtó nyítódásának hangja, mint egy földrengés.

A pléddel leterített fotelben George Lawson ült, és bár ha valaki megkérdezi, akkor esküdözött volna hogy nézte a híradót, de valójában félálomban ült előtte. Persze ettől csak jobban felugrott a zajra, amit az ajtó okozott.

Egy magas alak lépett be, és elég finomak voltak a léptei ahhoz, hogy egy alvó embert ne keltsenek fel. Balszerencséjére viszont senki sem aludt teljesen.

– Hol a fenében jártál? – Kérdezte a fotelből morgó hang.

Talán akart választ adni a kérdésre, de nem tudott egy jót sem mondani. Szóval jobbnak látta csendben átsuhanni a folyosón, és úgy tenni, mintha nem is egy perce ért volna csak haza.

– Süket vagy?

Halk sóhaj, és a léptek hangjai elhallgattak.

– Már itthon vagyok. – A hangjában egy csepp kedvesség sem volt, csupán tömény dac.

– Anyád halálra aggódta magát miattad.

Legalább ő, ha te már nem.

Szóra se méltatta, csak fel akart jutni azon a nyomorult lépcsőn. Hallotta a háta mögül, hogy az apja odasétált mögé.

– Szólalj már meg! – Mint egy penge, úgy hasított végig a hangja a házon.

– Az utcán, mit tudom én! – Pördült hátra, hogy szembe forduljon vele.

– Téged meg ki vert így össze?

Így is túl kevés fájdalomcsillapító volt benne ahhoz hogy ne sajogjon az egész arca, nem volt kedve még az apja kioktatásához is.

– Te ne foglalkozz ezzel.

– Nem tudom mi ez a stílus, de én nem arra neveltelek hogy késő estig csavarogj és verekedni járj!

– Ne csinálj úgy, mintha tényleg érdekelne téged.

– Ha én nem lennék, be se jutottál volna arra az egyetemre!

– Nevetséges vagy, semmi közöd a felvételimhez.

Nem várta meg, hogy válaszhoz juthasson, szélvészként fordult be az emelet folyosójára.

– Az a nevetséges, hogy azt hiszed ezt a stílust majd értékelni fogják a való életben! El vagy tévedve édes fiam, ha így folytatod egy évet se húzol ki abban az iskolában!

Olyan szorosan követte a fiát, hogy majdnem rácsapódott a fürdőszoba ajtaja, mikor Cole becsapta azt. Bár George azonnal a kilincshez nyúlt, a túloldalt gyorsabban fordult a kulcs a zárban. Dühösen ütött az ajtóra.

– Ez a megoldás?! Bezárod magad?!

Ha másra nem is, arra biztosan, hogy lerázza az apját, amíg mindketten lenyugodnak. Legalábbis felszínesen. Túl régóta nem volt már egy csepp nyugalom sem ebben a házban.