Fantôme - Régi változat ✔️

XI.

A két férfi értetlenül állt, a csukott ajtót nézték. Wolf végül lemondóan felsóhajtott, és körbenézett. A szoba kicsi és egyszerű, a falai fehérek voltak, a padlója sötétkék szőnyegpadló. Jobb oldalt egy ruhásszekrény helyezkedett el, mellette nem sokkal egy ajtó nyílt a fürdőbe. A szoba túlfelén egy fiókosszekrény állt a fal mellett, rajta gyümölcsöskosár, néhány előre csomagolt szendvics és sütemények, mellettük vizespalackok és poharak. Rögtön az ajtó mellett balra egy franciaágy állt, fehér ágyneműhuzattal és sötétkék takaróval letakarva. Az ajtóval szembeni falon egy ablak állt tárva nyitva és kék függöny szegélyezte.

George még mindig az ajtót bámulta, fújtatott dühében. Hirtelen az ajtóhoz lépett, és ököllel rácsapott, Wolf ijedten kapta hátra fejét a hang hallatán, egy pillanat erejéig azt hitte, a démon betörte az ajtót. De mikor látta, hogy George lemondóan felsóhajt, és homlokát a fának dönti, aprót bólintott magában, és az ablakhoz ment, a párkányra könyökölve nézte a tájat. A kastélyt körülvevő várfal mögött elterülő erdőt figyelte, az őszülő lombokat, a szél játékát, ahogyan az ágakat ringatta ide-oda. Az erdő halk morajlását hallgatta, amiben elvegyült néha egy-egy varjú károgása. Csend volt, csupán George közeledő léptei törték meg ezt a csendet. A démon unottan sóhajtott egyet, és Wolf mellé könyökölt a párkányra, a szőke egy pillantásra sem méltatta.

– Ez az egész a te hibád – mondta George halkan, de ezúttal sem harag, sem gúny nem volt szavaiban. Wolf féloldalas mosolyra húzta száját, és oldalra pillantott a démonra, aki szintén a tájat fürkészte.

– Könnyű mást hibáztatni, mi? – vonta fel szemöldökét.

– Amíg meg nem jelentél... minden sokkal könnyebb volt. Sancest ismerem már évek óta, tudom, hogy mire számíthatok tőle. De te... – elmosolyodott, és megcsóválta fejét. – Kiszámíthatatlan vagy, akár maga az éjszaka vagy a halál.

– Micsoda hasonlatok, édes öregem – forgatta szemét Wolf. – Tényleg ezt gondolod rólam?

– Nem gondolok én semmit – csóválta meg a fejét. – Amúgy fél füllel hallottam, mit mondtak rólad minap a többiek órák után. Ahogyan elnéztem az arcod, miután távoztál, te is mindent hallottál. De... szerintem fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek – ezeket a szavakat hallva Wolf kérdőn a démon felé fordult.

– Mi a francot ettél te össze? – vonta fel szemöldökét.

– Most miért? – horkantott fel sértődötten. – Azért zártak be minket, hogy béküljünk ki, vagy legalább is próbáljuk meg. Semmi kedvem veled veszekedni egy teljes napig. És csöndben ülni sem akarok.

– Ha te mondod – vont vállat Wolf, és visszanézett az erdőre.

Állát megemelte, és becsukta szemét, mikor a szél feltámadt, és az erdő illatát feléjük fújta. George csak nézte őt, arcvonásait elemezte. Wolf nyugodt volt, élvezte, ahogyan a szél simogatja arcát, ahogyan az őszi napsugarak felmelegítik bőrét. Eddig még nem volt alkalma ilyennek látni őt, mindig csak az ellenséges oldalát fedte fel előtte. Wolf nem figyelt rá, kizárta őt gondolatai közül. Élvezte a napsugarakat s a szél játékát az arcán, de gondolatai mégis visszakanyarodtak a démonra, akinek közelségétől nem fogta el ezúttal rosszullét. Nem érezte rajta más személyek parfümjét sem, csupán a verejték szagát, amiben ő maga is fürdik. Akart volna venni egy fürdőt, hogy lemossa magáról a terem koszát s az izzadságot, ami rászáradt testére, majd felvenni egy tiszta garnitúra ruhát, mert hiába öltözött át a táncóra után, mégis koszosnak érezte magát.

– Furcsa téged ilyennek látni – sóhajtott fel végül George.

– Hogyan? – riadt fel Wolf, és füle mögé tűzte kusza tincseit, amit a szellő összeborzolt. – Mondtál valamit?