Fantôme - Régi változat ✔️

XV.

Az elkövetkező néhány hét eseménytelenül telt. Megnyugodtak a kedélyek, Wolf és Peter rendet tartottak a falkában, így elkerülték az esetleges összecsapásokat a többi lénnyel. George visszavett stílusából, ha fehér Alfával találkozott össze, így jóvalta kevesebbet szólt hozzá, de cserébe a szőke is békében megtűrte maga mellett a démont. Wolf minden nap, amint végzett a választott óráival, rögtön az előadóterembe ment, és képes volt túlórázni is azokkal, akiknek valamiben segítség kellett.

Eric aggódva figyelte barátját, aki soványabb és sápadtabb lett két hét leforgása alatt, hiába mondta neki, hogy pihenjen, a férfi egyszerűen nem akart. Naponta alig két órákat aludt, emellett Fredhez járt korrepetálásra, és még Poppernek is besegített ott, ahol tudott. Wolf sápatag, beesett arca és a szeme alatt levő sötét karikák nem csak a manót aggasztották. Peter Dorian féltette társát, egyre többen cukkolták az Alfát, aki csendben tűrte a dolgot, és egy vállrándítással letudott mindent. Delavega nem szólt hozzá, Overlord csupán lopva mert aggódó pillantásokkal tekinteni rá. Peter is hiába kérdezte barátját, mi baja, miért nem pihen. Wolf kitért a válaszok elől, csupán annyit mondott magánügy, és ezzel letudta a választ. Popper aggódott mindenki közül a legjobban, de ha ezzel állt Wolf elé, a férfi csak mosolygott rá vidáman, hogy ne aggódjon, csupán néha nem tud aludni, semmi több baja nincs. Nem nyugtatta meg vele, de a warlock nem tudott rá hatni, hiába kérte őt, hogy próbáljon többet pihenni.

******

Wolf kótyagos fejjel botorkált órájára, szédült, gyomra korgott mégis hányinger környékezte és rázta a hideg. Lába remegett, minden egyes lélegzetvétel kínkeserves volt számára, de mégis magára erőltetett egy büszke feszes tartást, és úgy vonult végig a folyosón, mintha semmi baja sem lenne. Csupán akkor roskadt össze tartása, ha már senki sem láthatta, mikor befordult a Hadtörténelem órához tartozó teremhez vezető folyosóra. Hátát a falnak vetette, így támaszt keresve, nehogy összerogyjon. Nyitott ajkain keresztül vett levegőt, ingét kigombolta, hogy nyaka és mellkasa szabaddá váljon, szeme előtt összemosódott a folyosó vörösszőnyeges padlózata, ismét kirázta a hideg, és egész testében megremegett. Lassan, vonakodva felemelte tekintetét, és szembenézett az előtte álló alakkal.

– Miért nem hagysz végre magamra? – kérdezte halkan. – Vagy miért nem ragadsz el? Mit vétettem az életben, hogy szenvednem kell? Mit? – követelte a válaszokat, szemébe könnyek szöktek, ahogyan végignézett az előtte álló alakon.

Egy fiatal nő állt előtte. Alakja fehér és áttetsző, szakadt, fehér ruhát viselt, fehér bőre alatt csontjai tisztán látszódtak. Hófehér haja szinte a földig ért, homlokától kezdődően apró fonatokban volt összefogva, majd fülétől kiengedve lógott le vállaira. Arca angyali szépségű volt, kecses finom arcvonásain és jég-kék, üveges szemében nem volt szembogár, tekintetében most aggódás tükröződött. Fejét megrándította, mikor közelebb lépett Wolfhoz, aki egyenest a szemébe nézett, a nő egy kecses mozdulattal felemelte kezét a férfi arcához. Mégis vonakodott attól, hogy megérintse őt, Wolf szívverése gyorsult, hirtelen megfogta a nő törékeny kezét, mire az döbbenten nézett vissza rá.

– Csókolj meg – kérte őt halkan. – Vess véget a szenvedésemnek, küldj a Pokolba a szüleim után! – A nő megrázta a fejét, és elhúzta kezét a férfi szorításából, Wolf ajkai remegtek, tekintete ide-oda cikázott a nő hideg tekintetében.

– Embrasse moi. (Csókolj meg.) – könyörgött neki.

A nő vonakodva, de eléje lépett, kezével végigsimított Wolf arcán, mire az megremegett, és hirtelen kapott levegő után. Szemét lehunyta, mikor a nő fejét előre döntve összeérintette homlokát az övével.