Fantôme - Régi változat ✔️

LV.

Jack tekintete idegesen pásztázta át az aulát, de a diákok között nem találta azt a személyt, akit keresett. Dühösen fújt egyet, majd a folyosókon végigrohanva kereste tovább kuzinját, mert az szó nélkül eltűnt ismét. Jack megijedt, mikor megpróbálta felkeresni a farkast, de George is értetlenül állt előtte, merthogy ő sem tudta, hova tűnt el. Ez három órával ezelőtt történt, azóta Jack már a fél kastélyt átkutatta, de sehogy sem akadt a férfi nyomára. Futva fordult be az egyik sarkon, ahol a folyosó végén észrevette Wolfot.

– Amadeus! – kiáltott rá, de az meg sem hallotta, zsebre tett kézzel sétált tovább.

Jack néhány ugrással mögötte termett, megragadta a vállánál, és azzal a lendülettel a falhoz is vágta az értetlenül pislogót. A barna hajú szemei szinte szikrákat szórtak, mikor kitépte kuzinja füléből a fülhallgatókat.

– Olyan nehéz lenne szólni valakinek mielőtt eltűnsz?! – csattant fel.

– Magányra volt szükségem – felelte kitérően, és félre tolta volna őt, de Jack a gallérjánál fogva nyomta a falhoz.

– Nem! Most nem fogsz csak úgy lekoptatni! – sziszegte. – Két hete mondogatod, hogy beszélni akarsz velem. De mégis eltűnsz, mikor végre lenne rá időm. Mi a franc bajod van, Amadeus???

– Semmi – morogta. – Most pedig engedj el.

– Azt lesheted, öcskös, addig szépen itt maradsz, míg el nem mondod, mi bajod – felelte, és még erősebben markolt rá a férfi gallérjára.

– Mondtam, hogy semmi! – vakkantott rá, és kék szemei felizzottak. – Eressz el, Jack!

A férfi megrökönyödve pislogott rá, bármekkora is volt a veszekedés köztük Wolf még sosem vicsorgott így vissza. Lemondóan felsóhajtott, és elengedte a szőke hajút, majd lesütött szemmel, csalódottan és sértetten fordult vissza abba az irányba, ahonnan jött. Wolf dühösen nézett utána, majd hirtelen egyik pillanatról a másikra tört rá a felismerés. Kétségbeesetten futott Jack után, és szoros ölelésbe fonta.

– Sajnálom! – suttogta könnyek között, és arcát a férfi hátába fúrta.

Jack felsóhajtott, és kibontakozott az ölelésből, majd szembe fordult vele. Végigsimított könny áztatta arcán, és a füle mögé tűzött egy kusza tincset. Wolf szipogva lesütötte szemét, nem mert fivére szemébe nézni azok után, hogy így rá mordult. Bűntudat mardosta szívét.

– Amadeus... mi a baj? – kérdezte halkan.

– Fájdalmak, hangulatingadozás, rémálmok... – sorolta ajkai megremegtek, mikor felnézett az előtte állóra. – Jack... gyerekem lesz.

Végignézett Wolf kétségbeesett arcán, és félelemmel, rettegéssel telt kék szemein. Ezeket látva letett arról, hogy egy vidám mosollyal gratuláljon neki, helyette együttérző sóhaj kíséretében szorosan magához ölelte öccsét, és vigasztalóan simogatta a hátát, ugyanis az újra sírni kezdett.

– Párocskád tudja? – kérdezte súgva, Wolf megrázta fejét.

– Nem tudhatja – szipogta.

– Mi ijesztett így meg, Amadeus?

– Pár napja, szilveszter éjjel... láttam egy démon lényt – felelte, és elhátrált Jacktől, hogy a szemébe nézzen. – Nem tudom, mi lehetett, de biztosra veszem, hogy Lucifer küldte a nyakunkra. A lény ott ücsörgött az ágy támláján és őrült, aljas vigyorral mondogatta: Meghaltok. Aztán pukk eltűnt.

– Szóval ez egy figyelmeztetés volt?

– Nem – rázta meg fejét, és ingje alól előhúzta a nyakában lógó medált. – Ez volt a figyelmeztetés.