Fantôme - Régi változat ✔️

XXXIV.

Wolf szinte alig bírt megmaradni bőrében. Egész nap nevetett s énekelt. Többen furcsán pislogtak rá, főleg azért is, mert egy ismeretlen férfival látták együtt. A két barát eközben önfeledten beszélgetett s kisgyerekek módjára játszott, általában fogócskáztak a folyosókon, vagy éppen Popper kérésének ellenére vívtak a párbajtőrökkel. A tanár csak a fejét fogta s mosolygott rajtuk, szeme boldogan csillogott, ahogyan a két fiatalt nézte, akik a színpadon mérték össze tudásukat. Azokra a napokra emlékeztette a két férfi, amikor ő és a barátai ugyanilyen gyerekes dolgokkal mulatták el az időt. Popper bánatosan felsóhajtott, egyszerre volt boldog az emlékek miatt, de ugyanakkor szívébe mart a tudat, hogy a barátai közül már egy sincs az élők világában.

Tekintete most Wolfra vándorolt, kecses, mégis erőteljes mozdulatait figyelte, csillogó kék szemét, a kihívó mosolyát s pimasz stílusát, ahogyan Jack ellen küzdött, és minduntalan rácsapott a kard lapjával ellenfele kezére, combjára, ha erre nyílt alkalma. Popper őszintén, boldogan mosolygott, Wolf ugyan olyanvolt , mint a szülei. Örökölte apja nemesi tartását, erejét, gyorsaságát, kitartását, gyilkos tekintetét. Örökölte édesanyja aranyszőke tincseit, csillogó kék szemét, pimasz mosolyát és jóságos szívét. Eddig számtalanszor nyílt már alkalma megfigyelni a férfit, de most jött csak rá igazán, mennyire hasonlít a szüleire.

– Hat kettő – tárta szét kezét Wolf lihegve s önelégült vigyorral az arcán. – Folytassuk vagy feladod végre?

– Még mit nem! – csattant fel sértődötten Jack s ismét támadóállásba helyezkedett. – Addig nem hagyjuk abba, míg nem egyenlítek vagy nem győzök – tette hozzá, mire a szőke csak felkacagott

– Álomvilágban élsz, drága bátyám!

– , majd meglátjuk, Amadeus, , majd meglátjuk – bólintott s ismét támadt.

Popper szemforgatva megcsóválta fejét. Jack is olyan, akár az apja, sosem adja fel. A tanár ismét elmosolyodott s halkan felkuncogott, mikor ismét maga előtt látta barátait. Az állandóan bajkeverő Aylwin Mosert, akit a kastély legmagasabb tornyának a tetejéről kellett leparancsolnia, máskülönben egész nap csak elnézelődött volna. Olyankor Aylwin mindig azt mondta: „Ne aggódj már annyit, Poppy, a magaslati levegő jót tesz, kitisztítja az ember gondolatait. Nekem olyan itt ücsörögni, mint neked csokiskekszet sütni vagy gitározni, oh erről jut eszembe, ha legközelebb hamarább le akarsz hívni a tetőről, hozz sütit."

– Min mosolyogsz úgy, Popper? – kérdezte Wolf, amivel kizökkentette a férfit a gondolataiból.

– Oh csak azon, hogy mennyire hasonlítotok az apáitokra – felelte mosolyogva. – Emlékszem még az időkre, amikor az a két jómadár állandóan a vámpírokat cukkolta. Oh de a drága Céliát sem kellett félteni, olyan balegyeneseket adott, hogy még azt Aylwin is irigyelte tőle.

– Na, legalább már tudjuk, hogy Amadeus kitől örökölte azokat a kőkemény öklöket – nevetett fel Jack.

– Igen, igen – bólogatott Popper. – Wolfgang sokat örökölt az édesanyjától, hál Istennek többet, mint az apjától.

– De ugyanolyan rosszul bírja a piát, mint az apja – nevetett fel Jack gúnyosan, és megpörgette kezében a kardot, mielőtt nekitámadt volna.

– Mondod ezt te, aki nem emlékszik a tegnap estére? – vágott vissza Wolf egy kacaj kíséretében s ismét felkaron csapta ellenfelét a kard lapjával.

– Azért vegyük számításba, hogy négy korsó sör és két üveg bor kellett ehhez.

– Aztán csodálkozol, mitől fájt a fejed – legyintett Popper rosszallóan. – Na de hogyha befejeztétek végre ezt a bohóckodást, kezdjetek valamit magatokkal, mert szörnyen néztek ki.