Szilveszterkor hatalmas partit csaptak a kastélyban. A nagyterem megint diszkóvá változott, ahol hangos zenére táncoltak, neonfények villogtak és a terem szélén az asztalokon mindenféle koktélok voltak kirakva és a legkülönfélébb ételek. A diákok többsége bent volt a nagyteremben, színes partiruhákban, bolondos szemüvegekben. De voltak olyanok is, akik messziről elkerülték a hangos zenét és a tömeget. Jack és Lilien fent a másodikon beszélgettek az egyik lépcsőfordulóban, Peter és Elisabeth kölykeik mellett töltik az estét, Wolf pedig kint az udvaron.
A szőke nem tartott barátival, túl hangos volt neki a zene, túl tömények a szagok, jobban esett neki, hogy kint állt a kastély udvarán, ahol csupán a főbejáraton kiszűrődő fények nyújtottak világosságot. Kint hideg volt, sötét és nagy pelyhekben hullott a hó, Wolf bőrdzsekiben állt kint az udvaron, kezeit zsebre téve, s a kaput figyelte. Ha kérdezték volna tőle, mit néz, nem tudta volna megmondani. Csupán állt és nézte a kőboltív mögött elterülő sötét erdőt.
– Te meg mit keresel itt? – szólt egy hang a háta mögül, mire megfordult, és felnézett a lépcső tetején álló alakra.
– Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, Delavega. – felelte talán kicsit ellenségesen, amiért a vámpír megzavarta őt a semmittevésben.
– Láttam, hogy itt ácsorogsz kint, gondoltam megkérdem, minden rendben van–e – vont vállat, és lesétált melléje, majd felnézett a sötét égboltra, nem szólt semmit csak állt mellette és nézte a hóesést.
– Még mindig vértől bűzlik ez a hely – szólt halkan Wolf, mire a férfi bólintott.
– Lehet, hogy a friss hó elfedi azt, amelyik bemocskolódott a véretekkel, de az ugyanúgy ott marad alatta. Senki nem látja, de érzik a szagot, amely arról árulkodik, hogy szörnyű dolgok történtek itt. Aztán tavasszal a hó elolvad, a föld magába szívja mind a vizet, mind a vért, tiszta lesz az udvar ismét, de a föld magában őrzi a párbaj emlékét, míg mások elfeledik.
– Semmi sem fogja tudni teljesen tisztára mosni ezt a helyet – bólintott Wolf, majd felsóhajtott. – Ahogy a lelkemet sem. Őszintén megmondom neked, Alessandro, szégyellem magam. Bűntudatom van, ezért amit tettem, és azért is, hogy a kuzinom olyan könnyen megbocsájtott.
– Alexandre rendes gyerek. Jó szíve van, barátnak a legjobb, de kegyetlen ellenfél. Próbál mindig pártatlan maradni, kívülről átlátni a dolgokat. Ebben nagyon jó, felméri az erőviszonyokat, soha nem dönt meggondolatlanul, a dolgok mögé lát, megpróbálja megérteni, hogy ki, mit és miért tesz.
– Látszik, hogy a róka volt a mestere.
– Igen – bólintott Alessandro, és az eget kémlelte. – Annak ellenére, hogy Balgair milyen szívtelen és kegyetlen tud lenni, a kölyköt arra tanította, hogy jóságos, bölcs vezér váljon belőle. Megmutatta neki, mily kegyetlen és eltorzult világban élünk, hogy a kölyök rájöjjön, ezen változtatni kell. Ki kell békülni a régi ellenségekkel, új szövetségeket kell kötni, át kell reformálni a szabályokat. Már várom a napot, hogy Alexandre átvegye apja helyét a falka élén. Tudod, Lupo... én örülök, hogy megkímélted Louis életét. Felidézte bennem a régmúlt idők háborúit, és azt a kevéske jót és barátságot, amit láttam ellenségek közt.
Wolf felsóhajtott. – Apám gyűlölte a vérontást. Legalább is... Popper ezt mondta.
– Apád csak akkor ölt, mikor muszáj volt. Vagy ha a becsülete azt diktálta, a nagy egója... mert volt neki rendesen – tette hozzá, mire mindketten mosolyogtak egyet. – Az Alfa cím megtartása miatt ölt csupán, no meg ha jól hallottam akkor egy démont is párbajra hívott, aki édesanyádra vetett szemet. De nem volt vérengző, nem tartott senkit terrorban, csupán tekintélyt parancsolt magának, letisztázta az emberekkel, hogy nem jó vele ujjat húzni. Én ilyennek ismertem meg őt.
DU LIEST GERADE
Fantôme - Régi változat ✔️
FantasyMivel többen is jelezték, hogy szeretnék újra elolvasni az "eredeti" verzióját a történetnek, így visszatöltöm a honlapra a sztorit. (Lehetnek, akik még "Szörny Egyetem" címen ismerték meg.) 2017 körül kezdtem el írni a sorozatot, azóta sok dolog...