Fantôme - Régi változat ✔️

XXXVII.

Blackpool és Jones bent voltak Derevissel a gyengélkedőn, de őt kizárták. Chris és Richard óráikra mentek, de a démon egyszerűen nem tudta volna úgy otthagyni az orvosit, hogy nem tudja, Wolf milyen állapotban van. Nem ő volt az egyetlen, aki a folyosón tartózkodott, ott volt Zono is, a kobold. A férfi unott arccal ült egy padon és hosszú, sárga körmét pucolta egy bozótvágó késsel, amivel pár órával ezelőtt képes lett volna kiontani Wolf életét.

– Mit vagy úgy oda kölyök? – horkantott fel, mikor George elsétált előtte már sokadjára. – Csupán egy lövést kapott.

– Nem érte aggódok! – csattant fel dühösen, majd elvörösödött s elfordult a gúnyosan mosolygó koboldtól. – Maga nem fogja fel egy élet jelentőségét.

– Felfogtam, csak kicsit sem érdekel a dolog – felelte unottan, majd kíváncsian fordult a démonhoz. – Egyébként mekkora feje van a srácoknak?

– Tessék? – hökkent meg a kérdésen.

– Amikor farkasok... Mekkora a fejük átmérője? – kérdezte újra, és közben a levegőben hadonászott késével. – Mekkora keretbe férne bele, ha ki akarnám akasztani a falra?

George szeme villant egyet, hirtelen a férfi elé lépett, megtámaszkodott a pad karfájában, és eléje hajolt. Szeme teljesen elfeketedett, mintha az egész egy nagy fekete pupilla lett volna, elnyelt minden fényt. Bőre vérvörösre váltott s rátapadt koponyájára, hirtelen nyitotta ki száját, tűhegyes fogairól fekete nyál csepegett, mikor rávicsorgott a koboldra. Egy pillanatig tartott csupán az egész, épphogy felvillant a démon alakja, amit olyannyira elrejtett mindenki elől, de Zono meg sem rezzent. Unottan nézett vissza George-ra, aki körül forrt a levegő s ismét emberi arca volt.

– Ha rám akarsz ijeszteni... elég gyatra próbálkozás – szólt végül s folytatta körme pucolását.

– Ha én nem is, de a Pokolban tudni fogják mitől fél – sziszegte fogai között, majd ellökte magát a karfáról, és magában morogva rótta tovább a köröket a folyosón.

Pár perccel később egy nő fordult a folyosóra, és sietős léptekkel indult a két alak felé. A nő magas volt és szálkás alkatú, fekete bőrdzsekit viselt, fekete kiszaggatott farmert és bőrbakancsot, kezén motoros kesztyű. Hosszú, fekete haját copfba kötötte, barna szemében általában gyilkos fény égett. Elisabeth Naulgrin volt az, akivel nem volt érdemes kötözködni. A falka egyik Bétájaként képes volt megvédeni nem csak magát, de bárki mást is. Kinézetre ártalmatlannak tűnő nő, igazából csonttörő balegyeneseket tudott ellenfelei arcába küldeni, akárcsak a párja, Peter Dorian. Az iskolában elterjedt egy gúnynév a párosról, sokan a "Gyilkos duóként" emlegették őket, ha együtt jelentek meg valahol. Elisabeth a démon mellé sietett, és felkaron fogta, mire George hátrafordult feléje.

– Tudsz már róla valamit? – kérdezte reménykedve.

– Még semmit – felelte halkan, mire a nő szemében könnyek csillantak.

– Mit aggódtok, csak egy karcolás az egész! – legyintett a kobold, mire a két másik dühös pillantásokkal válaszolt.

– És azt lehet tudni, hogy pontosan mi történt? – kérdezte Elisabeth.

– Fogalmam sincs, nekünk Vega szólt, hogy baj van. Peter elvileg bekapott valami démoni átkot.

– Úgy tudtam, hogy nincs jól. De bárhányszor kérdeztem, csak gyomorgörcsre panaszkodott. De ki tette ezt vele? És miért pont Peterrel?! – fakadt ki a nő, és arcán végiggördült egy könnycsepp.

– Nem tudom – csóválta meg a fejét. – De Wolf nem bántotta őt, csak akkor, mikor muszáj volt.

– Igen, megfogadta nekem, hogy nem bántja Petert, csak akkor. ha párbajra hívja – szipogott a nő.