Fantôme - Régi változat ✔️

XXXIX.

Nem tudta elmondani az igazat. Jack hiába próbálta összeszedni gondolatait, hiába próbálta megfogalmazni a dolgot, sehogy sem sikerült neki. Valahányszor felnézett Wolf kék szemébe, amikor találkozott a férfi kíváncsi tekintetével, dadogás fogta el. Torkára akadt a szó, pedig el akarta mondani az igazat. El akarta mondani, hogy Zono igazat mondott, hogy tényleg Talbot Garou az apja és a neve nem Amadeus, nem is Wolfgang, hanem egészen más. A szemébe akarta mondani, hogy az emlékeit törölték, és valójában a rémálmai azok mind régi emlékek, amiket töröltek a múltjából. El akarta mondani mennyire sajnálja, hogy ebben az egészben ő is benne van, hogy mennyire szégyelli magát, hogy elhallgatja az igazságot. De nem merte elmondani. Maga előtt látta a fiút, akit Francios karmai közül mentettek ki. A fiút, akit nap mint nap kínoztak az apja szeme láttára, mert Talbotot semmi mással nem tudták megtörni, csupán azzal, ha a fiát szenvedni látta.

Jack beharapta alsó ajkát, nem teheti. Nem mondhatja el az igazat, nem szólíthatja nevén. Nem adhatja neki vissza az emlékeit. Megfogadta, akárcsak az apja, vagy Popper, hogy megvédi ezektől a szörnyűségektől. Nem fog neki fájdalmat okozni, de mégis... szívébe nyilallt a tudat. Nap mint nap Wolf szemébe hazudik... hazudik annak a személynek, akit mindennél jobban szeret, és habár nincs köztük vérségi kapcsolat, mégis olyan számára, mintha az öccse lenne. És ő képes ennek a férfinak a szemébe hazudni.

– Jack? – szólt halkan s aggódva végignézett barátján, aki könnyeivel küszködött. – Jól vagy?

– Persze – füllentette, de ettől még inkább megeredtek könnyei. Megint hazudott neki. – Istenem, aljas féreg vagyok, nem unikornis – szidta magát s tenyerébe döntötte homlokát. – Megérdemelném, hogy valaki levágja a szarvam, hogy a bőrömből falikárpitot csináljon, hogy....

– Jack! – csattant fel Wolf, mire a férfi is befejezte az önszidást s felnézett rá. – Kettőnk közül én vagyok, akinek depresszív hajlamai vannak, világos? – ráncolta szemöldökét Wolf.

– Igen – húzta keserű mosolyra száját s letörölte könnyeit.

– Mi bajod van? – ült le melléje, és átkarolta a férfit, vállát vigasztalóan simogatta. – Naaa, Jackie, mi a baj? Nekem elmondhatod.

– Nem lehet – csóválta meg fejét, és elfordult tőle. – Sajnálom, Amadeus, de nem tehetem.

– Titkoltok előlem valamit, tudom jól – sóhajtott fel Wolf. – Te is, Popper is, anno apád is titkolt valamit előlem. És nem értem, miért. Mit rejtegettek? – nézett rá kérdőn, de Jack nem felelt. – Legalább azt mondd meg, miért szidtad úgy az imént magad – erősködött.

– Mert rossz lélek vagyok, azért – felelte alig hallgatóan. – Meg akarlak védeni, és mégis ezzel rosszat teszek. De nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked, de úgy érzem, hogy ez nem mehet így tovább. Egyszer véget fog érni ez az egész, és akkor meggyűlölsz.

– Miért gyűlölnélek meg téged? – forgatta szemét. – A testvérem vagy, Jack. Bármilyen nagy baromságot is csinálsz, én mindig is szeretni foglak – tette hozzá s puszit nyomott a férfi barna tincseire.

– Most ezt mondod, de vajon mit mondasz majd akkor, ha tudod, miről beszélek? – sóhajtott fel szomorúan, majd megrázta fejét, hogy elhessegesse gondolatait. – Na de elég ebből, nem is akarlak tovább zavarni, hívd fel a démonkát. Hadd legyen boldog – mosolygott rá Wolfra.

– Rendben – bólintott megadóan. – Amúgy mit szólsz, ha holnap leugrunk a faluba, te, én és Eric? Hm? Mit szólsz hozzá?

– Benne vagyok, de csak is akkor, ha te egy kortyot sem iszol – kötötte ki a feltételeket igencsak komoly arckifejezéssel, mire Wolf felnevetett.