Fantôme - Régi változat ✔️

XXI.

Nem volt más lehetősége. Lucifer fattyaként szégyen lenne, ha megfutamodna, de most életében először félre tette az egóját. Nem ismeri a fehér Alfát, nem tudja milyen, amikor a telihold fénye alatt él. Az életével játszik, ha tovább marad. Nem habozott már tovább, mikor Wolf még egyszer utoljára felnézett rá... Mikor meglátta a férfi könny áztatta könyörgő tekintetét...

– Lucas, menekülj! – kiáltott rá remegő hangon.

Lába ugyan remegett és minden porcikája ellenkezett, mégis futásnak eredt. Bevetette magát az erdőbe és rohant, még hallotta maga mögött Wolf fájdalmas üvöltését, amit végül egy farkas vonyítása váltott fel. Az erdő visszhangzott a vonyítástól, aztán az arra felelő farkasok hangjától. A fák közt sötétség honolt, a holdfény nem hatolt át a lombkoronákon, George szeme vörösen felizzott, és körülötte minden más is vörös színre váltott pár másodperc erejéig. Látása élesebbé vált, könnyedén észlelte maga előtt a gallyakat, bokrokat, kidőlt fákat. Kikerült egy tölgyet, és futott tovább, a gallyak és elszáradt ágak recsegtek a lába alatt, néha felhangzott egy vonyítás a távolban. A démon átugrott egy kidőlt fatörzset, majd néhány méterrel később lihegve állt meg egy fenyőnél, kezével annak törzsébe kapaszkodva. Félve nézett körbe és lélegzetét visszafojtva fülelt. A távolban újabb vonyítás hangzott fel, amire egy hozzá közelebbi felelt. George a fatörzsének lapult, és úgy nézett ki oldalra, egy barna farkas állt alig tíz méterre tőle, egy nagyobb szikla tetején. A farkas a földet szaglászta, majd fejét megemelte, és a levegőbe is beleszagolt, vicsorogva fordult a démon irányába. De ekkor az erdő mélyéről acsarkodó farkasok hangját hozta feléjük a szél, és egy visítozó vaddisznóét, a farkas elrugaszkodott a szikláról, és a hang irányába vágtatott. George megkönnyebbülten felsóhajtott, és kilépett a fa takarásából, egyenest a fekete Alfa orra elé.

– Oh ne már, pont te?! – jajdult fel, mikor meglátta Dorian vérben forgó barna szemét és a fogairól csepegő nyálat.

A farkas berogyasztotta elejét, és elugrott a földről, George oldalra ugorva kicselezte, és a dombon felfelé rohant tovább, a farkas a nyomába eredt. A férfi lopva hátra nézett, alig néhány másodperc, és utoléri a farkas, előre fordult, tekintete megkeményedett, és szemfehérje feketére váltott... hajából két ördögszarv bukkant elő, vörös ingét fekete, testre feszülő bőr ruha váltotta fel, hátára denevér szárnyak nőttek. George mély levegőt vett és gyorsított, sosem volt jó futásban, és a vámpírok nyomába sem érhetett, de elég gyors volt ahhoz, hogy néhány méterrel a farkas előtt maradjon. Csak addig kell kibírnia, míg el nem éri a főkaput, azt a bejáratot varázs védi, ami kizár minden farkast és más éjjeli szörnyet, aki az erdőben vadászik. Közben újabb vonyítás hangzott fel, és a démon mellett jobb és bal oldalt kisebb szürkefarkasok bukkantak fel a sötétben.

De George nem állt meg, a fák kezdtek ritkulni, és végül újra kiért a fehér kavicsos útra, de mikor meglátta a főkapuban ácsorgó három megtermett farkast kétségbeesett. Dorian két egykori testőre, kettő nagyobbra nőtt szürkefarkas plusz egy barna példány. George-nak muszáj volt irányt váltania, ha elég gyors, akkor talán kicselezi a három kapuőrt, és még elérheti a másik, kisebb hátsó bejáratot. Hirtelen balra fordult, és újra eltűnt az erdő sötétjében, farkasokkal a nyomában, megpróbált a fák között szlalomozni, hátha ezzel összezavarja üldözőit, de Doriant nem tudta lerázni. Letett arról, hogy megkerülje a kastélyt, inkább az erdőtündérek tanyája fele vette az irányt. Lába remegett, szíve torkában dobog, alig kapott levegőt, de nem állt meg. Elérte az erdő tisztását, ahol a farkasok szoktak ülésezni, innen már csak pár száz méter, és eléri a tündértanyát. Lopva hátra nézett, a fekete farkas harminc méterre volt tőle, talán sikerülni fog.