Fantôme - Régi változat ✔️

XLVI.

George remegő térddel foglalt helyet az asztalnál, szeme sarkából vetve egy pillantást Clary irányába, aki aggódva figyelte őt. És ha menyasszonya kiszúrta, hogy felettébb ideges volt, akkor bizony az asztalfőn ülő Lucifer is kiszúrhatta, habár az Ördög úgy tűnt, nem volt önmaga. Görnyedten ült, az asztalra könyökölve homlokát összekulcsolt kézfejein támasztva. Fel sem pillantott rá, mikor ő megérkezett. George idegesen nyelt egyet. Ha Lucifer egy pillantásra sem méltatta őt, akkor...

– Örülök, hogy eljöttél – sóhajtott fel az Ördög fáradtan.

George szemöldöke a magasba szökött, még sosem hallotta őt ilyennek. Mintha utolérte volna őt megannyi évezred, amit leélt. Gyenge volt, kimerült, és igencsak elkeserítő látványt nyújtott, mikor felemelte a fejét, felfedve vonásait, melyekben alig volt élet.

– Fenséges Uram... – szólította őt Clary félszegen, de Lucifer leintette őt.

– Nem kell aggódnia, Kisasszony, csupán fáradt vagyok.

– Mégis mitől? – horkantott fel George értetlenkedve. Mégis mi folyhat odalent a Pokolban?

– Még nem tudunk semmit biztosra, de a Generális elindított egy vészhelyzeti protokollt, és... meglehet, háború készülődik, habár ennek semmi jelét nem látjuk Sátánnal.

– Szent Egek... – suttogta maga elé Clary elsápadva. George maga is elsápadt, nem sok híján leszédült a székből. Lucifer bólintott.

– Mint mondtam, nem tudunk semmit biztosra – csitította őket. – De Amon valamire készül, és ha ez igaz, akkor összetehetjük a két kezünket, amiért a Generális megérezte a vihar előszelét. Ha már itt tartunk... George, szeretnék valamit tisztázni veled.

– Miről lenne szó? – kérdezett rá félve. Remegő kezét az asztal alá rejtette, miközben tekintetét Luciferre emelte.

– A Társadról, és arról, ami történt vele – felelte nyersen. George ujjai pattogva ökölbe szorultak, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Lucifer folytatta. – Nem én tettem.

– Hogyan?! Ne merészelj a szemembe...

– Aillon a tanúm! – vágott közbe az Ördög élesen. Zöld szeme vészjóslóan villant egyet, így George inkább becsukta a száját. – Igen, találkozni akartam a Társaddal. Igen, küldettem egy levelet a húgoddal, hogy értesítse a Társadat. De nem jelentem meg, mert Louis Garou szóval tartott, és halaszthatatlan tárgyalni valókkal állt elém.

George szíve a torkában dobogott. Nem értette, össze volt zavarodva. Lucifer mindvégig a Társának nevezte Wolfot, mintha elfogadta volna a kapcsolatukat. Mindez mégis túl szép volt, hogy igaz legyen. És a tanúk, akikre hivatkozott? Az egyik maga a Generális volt, a másik pedig Louis Garou. Egyikük sem tartozott hűséggel az Ördögnek. Sőt mi több, Lucifer tartott a Generálistól.

– Az igazat mondom, George – szólt ismét Lucifer, amivel sikerült elérnie, hogy fia ismét feléje forduljon. – Nem én tettem.

– Akkor hát mégis kicsoda?!

– Mint mondtam, Amon készül valamire. De mindez lehet, csupán egy afféle csali volt. Tudtommal a Társad beszélt neked egy éjfekete madárról, akinek villámok cikáznak a tollai közt. Így volt? – kérdezte, miközben felvonta szemöldökét. George bólintott, zúgott a feje.

– Igen.

– Amon kicsalta a Generálist a fészkéből azzal, amit tett – folytatta Lucifer csendesen, vészjóslóan. – Lekötötte a figyelmét, mert tudta, a szívén viseli a Társad sorsát. Aillon ugyanakkor nem ostoba. Ezért nézek én is ki úgy, ahogyan. Mert háborús vészhelyzetet rendelt el a nyavalyás. És én sem vagyok ostoba, George, ha Aillon a szárnyai alá vesz valakit, azzal még én sem packázok.