Fantôme - Régi változat ✔️

XVI.

Mivel Derevis nem engedte, hogy Eric a gyengélkedőn maradjon, így Wolf döntött úgy, hogy elhagyja a helyet. Nem akart egyedül maradni, főleg nem éjszaka, mikor a rémálmai egyedül találták őt. Társaságra vágyott, egy biztonságos, ismerős környezetre, ahol számíthatott a barátja jelenlétére. Megbízott Ericben, jobban, mint bárki másban, és jelenleg szüksége volt a manóra, aki mindig meghallgatta őt.

Éjfélt ütött a kastély harangtornyában levő óra, mikor Wolf már biztosra vette, hogy Derevis is végre nyugovóra tért a szomszéd szobában. Lassan feltolta magát az ágyból, s felült, lábait lelógatta a padlóra, belebújt csizmájába, és várt pár percet, míg szeme megszokta a sötétet és elmúlt a szédülés, ami hirtelen rátört attól, hogy felült. Óvatosan ránehezedett lábára, lassú, megfontolt lépésekkel indult el, lába rogyadozott és izmai nehezen engedelmeskedtek. Az ajtónál megállt, és hátát a falnak vetve pihent pár percet, majd halkan kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Kint csupán néhány halovány fényű lámpa égett a plafonon. Sehol egy teremtett lélek, minden kihalt volt. Wolf körbenézett, majd elindult a szállásuk felé. Az egyik fordulónál furcsa szag ütötte meg az orrát, megtorpant a sarkon, és állát megemelve beleszagolt a levegőbe. Ekkor a sötét fal mellett felvillant egy sárga szempár, Wolf gyomra görcsbe rándult, egész testében megremegett, de legyűrte félelmét.

– Neked nincs jobb dolgod, Delavega? – kérdezte ellenségesen.

– Talán megijedtél? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, és kilépett az árnyékból. – Povero piccolo Lupo. (Szegény kicsi Wolf.) – mondta gügyögve, és a szőke elé lépett, de választ nem kapott.

– Mi az, Lupo, talán félsz tőlem? – kérdezte halkan, és két ujjal megfogta a szőke állát, Wolf elkapta fejét oldalra.

– Tőled? – kérdezett vissza sértődötten. – Csak szeretnéd.

Erősnek akart mutatkozni, de szíve vadul kalapált, tenyere izzadt és gyomra görcsbe rándult valahányszor megszólalt a vámpír. Wolf legszívesebben segítségért kiáltott volna, de nem tehette... ha a vámpír rájön, hogy fél, akkor vége. Eddig mindig volt mellette valaki, aki miatt bátornak kellett mutatkoznia, de most, hogy ott állt szemtől szemben a vámpírral, egyedül a sötét folyosón, félelem fogta el. Eszébe jutottak George szavai, gyenge volt és kiszolgáltatott, tökéletes célpont a vámpír számára. Fél szemmel a férfira pillantott, aki szokatlanul csendben volt, és őt nézte.

– Mit akarsz, Alessandro? – vágta oda a kérdést.

A vámpír sértődött mosolyra húzta száját, így a sötétben kivillantak éles szemfogai. Egy hirtelen mozdulattal megragadta Wolf vállát, és a falhoz szorította. A szőke felhúzta ajkát, és fenyegetően rámorgott. De ez nem rémítette meg a vámpírt, aljas mosolyra húzta száját, és csípőjét előre tolva teljesen odaszorította a farkast a falhoz. Wolf szíve már a torkában dobogott, megpróbált szabadulni a férfi szorításából, de az erősen tartotta.

– Hallom a szívdobogásod... – súgta Alessandro, és közelebb hajolt hozzá, mutatóujját végighúzta nyakán. – Érzem a véred szagát... látom, ahogy az erek lüktetnek és vért pumpálnak.

– Te beteg vagy – sziszegte fogai között, és szembe nézett vele. – Eressz el vagy megbánod!

– Ugyan már... – mosolyodott el, és a farkas nyakához hajolt. Wolf bőrét csiklandozta a vámpír lehelete, kirázta a hideg, és megremegett. Delavega elégedett mosolyra húzta száját.

– Add fel, Lupo... – búgta fülébe. – Innen nincs menekvés.

Wolf még egy utolsó kétségbeesett próbálkozással megpróbálta ellökni magától a vámpírt, de izmai felmondták a szolgálatot. Egész testében remegett és kapkodva vett levegőt. A félelem elhatalmasodott rajta. Alessandro elégedett mosolyra húzta száját, és félre hajtotta Wolf ingét, apró csókot adott a férfi nyakán lüktető érre. Wolf gyomra felfordult. Minden porcikája undorodott a vámpír érintésétől. Torkában gombóc nőtt, s mikor ismét csókot kapott nyakára, teste beleremegett abba, hogy hányinger tört rá.