Fantôme - Régi változat ✔️

LVI.

Egyenest szobájába ment, el akart tűnni mindenki szeme elől. Könnyei patakokban folytak végig arcán, ahogyan sietve szelte át a folyosókat. Többen kérdőn fordultak utána, mikor találkoztak vele. De Wolf nem állt meg. Mikor elérte a második emeletet, és belépett az oltalmat nyújtó kis szobába, becsapta maga mögött az ajtót. Jack s Eric ekkor fordultak be a folyosóra, a két barát összenézett, majd odamentek az ajtóhoz, de nem nyitottak be, leültek a folyosón, és türelmesen vártak.

Wolf remegve állt meg háttal az ajtónak, keze még mindig a kilincsen nyugodott. Levegő után kapkodva próbálta könnyeit féken tartani, de gyengének bizonyult az érzelmeivel szemben. Összeszorította szemeit, és remegve csúszott le a földre, hátát az ajtónak vetve ült le, és egyik térdét felhúzta, kezével átkarolta, és könnyáztatta arcát elrejtve könyökhajlatába fúrta. Halkan szipogva hagyta, hogy könnyei előtörjenek, néha megrázkódott, de egy hang nem jött ki a torkán.

Nem értette, miért történik meg ez vele. Mi rosszat tett valaha is az életben, hogy ezt érdemli. Eddig úgy érezte, kezd minden jól alakulni számára. Új barátokat szerzett, akikben megbízott, szerelmes lett, szíve alatt hordta gyermekét. És mégis... élete kezdett ismét darabjaira hullani. A sok szörnyűséget már semmi nem tudta kompenzálni. Lucifer kitépte a lelkét, a szerelme végig hazudott neki, szembesülnie kellett azzal, hogy az eddigi élete végig hazugság volt. Veszélyben van, és nem csak ő, hanem a gyermeke is. Szipogva nézett fel, mikor hideg szellő cirógatta kezét, amivel térdét kulcsolta körbe. Úgy hitte a Halál lesz az, de legnagyobb meglepetésére egy idegen férfi ült vele szemben. Ijedten hőkölt hátra, hátát nekivágva az ajtónak, és kiérdemelve a katonatiszt halovány mosolyát.

– Nyugalom – szólt halkan az idegen, aki rémisztően emlékeztette őt Aylwin bácsikájára. Wolf félve nyelt egyet, lopva vetve egy pillantást a férfi nyakában csüngő fekete vaskeresztre, amivel ezúttal egy gúnyos félmosolyt kapott válaszul. – Nyugi, tizenhatban kaptam.

– Ismernem kellene, igaz? – kérdezte őt félve. A férfi vállat rántott, majd lazán kezet nyújtott.

– Arni.

– Wolfgang... habár minden bizonnyal ezt tudja – felelte csendesen, miközben kezet rázott a férfival. – Mit keres itt?

– Elegem lett a Pokolból és abból, hogy az őrzők, akiknek a gondjaira bíztalak, nem azt csinálják, amit mondok. Szóóóval... – tette hozzá egy szemforgatás közepette. – Feljöttem, hogy letisztázzak egyes dolgokat, mert nagyon jól tudom, milyen érzés jelentéktelen figurának tűnni a sakktáblán. Ez most piszkosul fájni fog, de tudd, az, ami a lelkeddel történt csak azért szolgált, hogy eltereljék a figyelmemet. Háború készülődik, kölyök, a párod pedig befolyásos személy, a házassága érdekből van, Lucifernek szüksége van a szövetségesekre. Ezen nem fog tudni egyikőtök sem változtatni, törődjetek bele.

– Kegyetlen ridegséggel beszél... – suttogta Wolf könnyek közt. Összecsavarta a szívét minden kimondott szó.

– Katonatiszt vagyok, fiam. Megvívtam két világháborút, a szemem láttára haltak meg, akiket szerettem. A Társam a karjaim közt vérzett el. Átérzem a fájdalmadat, de nem tudok már könnyeket hullajtani senkiért. Ha megfogadsz egy tanácsot, kölyök, szedd össze magad. Azok a könnyek nem oldanak meg helyetted semmit – tette hozzá egy lemondó sóhajjal, majd feltolta magát a földről, leporolta ruháját. – Mennem kell.

– Ez a nagy tanácsa? Szedjem össze magam? – kérdezett vissza sértetten. A tiszt elfojtott egy kelletlen sóhajt, ahogyan a fejét oldalra billentve lenézett rá.

– Ha elfeledted volna, élet és halál közt lebegsz, a helyedben nem pazarolnám az erőmet feleslegesen. Tapasztalat. Vigyázz magadra, Wolf.

Wolf a könnyeit nyeldesve biccentett feléje, amikor a férfi búcsút intett neki, és fekete kámforként szertefoszlott a szemei előtt. Halk kopogás ragadta ki érzelmei örvényéből, mielőtt leránthatta volna a mélybe a fájdalom.