Fantôme - Régi változat ✔️

XLII.

Az elkövetkező pár napban Wolf szinte azt sem tudta, hol áll a feje. Mikor volt egy kis szabadideje, azonnal sietett, hogy vigyázzon a kölykökre, amit nem csak George, de a többiek is zokon vettek. Jack besegített Wolfnak ott, ahol tudott s bevállalt nem egy órát a farkas helyett, hogy az ne hiányozzon egy-egy fontosabb tantárgyi órájáról. Wolf kicsit sem bánta, hogy a kölykökre kell vigyáznia, két napon belül meg tudta különböztetni egyik kis szőrgombócot a másiktól. Imádott velük lenni, olyankor sokat dúdolt, néha énekelt is. Órák hosszát babusgatta a kicsiket, és szinte minden nap már azt figyelte, vajon mikor nyitják ki a szemüket. Elisabeth büszke anyuka módjára nézte Wolfot, ahogyan a kicsikkel bánik, és nemegyszer megjegyezte párjának, hogy tanulhatna a szőkétől. Peter olyankor csak a szemét forgatta, lehet, hogy nem volt az a kimondott gondoskodó apuka, mint Wolf, aki minden mozdulatát figyeli a kölyköknek. Azonban neki a kicsik jelentették az egész világot, habár ezt kifelé nem mutatta, csupán, ha egyedül maradt velük.

Wolf drámaórái előtti szünetében ismét a kölykökre vigyázott. Hason feküdve terült el a szőnyegen s figyelte ahogyan a kicsik összevissza bolyonganak előtte, közben egymást keresik. Kivéve Victoria, ő egészen külön utakat járt, és állandóan Wolfot piszkálta. Ha megtalálta a férfit, akkor addig keresgélt míg oda nem jutott a kezéhez, és ujjait rágcsálta. A férfi szíve repesett az örömtől, azalatt a pár nap alatt teljesen kivirult, naphosszakat mosolygott s állandóan jókedve volt. Így nem csoda, hogy George féltékeny lett egy idő után, de ezt nem tette szóvá, mert belül mégiscsak örült, hogy Wolf boldog.

– Wolf? – hangzott fel Peter hangja, mire az említett felkapta fejét.

– A helyén! – felelte. Pár percre rá már meg is jelent az ajtóban a fekete Alfa, és féloldalas mosolyra húzta száját, mikor belépett a szobába.

– Jól viselkedtek?

– Mint mindig – felelte, és finoman arrébb pöckölte Victoriát, aki most a szőke haját próbálta meg rágcsálni.

– Kedvel téged – mosolyodott el Peter, és felvette a földről a kislányt. – Hogy vagy, kicsim?

– Mikor fognak emberi alakot ölteni? – kérdezett rá Wolf, mikor összegyűjtötte a kölyköket, egyszerre hatot tudott visszavinni a kosárba.

– Még nem tudni – felelte s visszarakta a kislányt a testvérei mellé a kosárba. – Egy éves korukra már illene, de lehet, nem mindenki tud majd emberi alakot ölteni. Ezt még nem tudjuk pontosan.

– Reméljük a legjobbakat – sóhajtott fel Wolf, és az utolsó adag kölyköt is a kosárba rakta. – Na szaladok órára.

– Kösz, hogy besegítettél – szólt utána Peter, mikor Wolf sietve távozott.

– Nincs mit, és szép napot, Peter! – kiáltott vissza az ajtóból, táskáját a vállára kapta s már ment is tovább.

Mikor belépett a terembe, George azonnal felkapta fejét, de nem mozdult helyéről. Vastag pulcsiban és sálban ücsörgött a harmadik széksorban. Kezén fekete kesztyű, és egy termoszt szorongatott, amiben tea gőzölgött. Arca kissé sápadt, szeme karikásak, orra vörös és sebes a sok orrfújástól. Wolf szomorúan felsóhajtott, és odasétált hozzá, leült melléje.

– Szervusz, Lu – mosolygott rá s csókot adott neki.

– Már megint a nyavalyás ki nyálgépeknél voltál? – kérdezte sértődötten, hangja még mindig rekedt volt.

– Ígérem, holnapra már szabadnapot kaptam, az éjszakát nálad töltöm – mondta, majd megigazította a démon sálját.

– Te hogy a francba nem betegszel le? – sóhajtott fel George. – Mázlista.