Fantôme - Régi változat ✔️

LVIII.

Egyedül volt, Eric még nem tért vissza a vacsoráról, de nem is zavarta. Amint belépett a szoba ajtaján, az ablakhoz ment, és kinyitotta, hogy friss levegőt engedjen be. Fury sértődötten nyávogott egyet, majd bebújt Eric takarója alá, és onnan fújt rá a férfira. De Wolf nem foglalkozott vele, felült az ablakpárkányra, és elővette telefonját, tárcsázott. Szinte azonnal felvették.

– Lovell kikészíti az idegeimet, egy percre nem képes befogni a száját – sóhajtott fel Jack fáradtan.

– Talán éhes – vont vállat Wolf, és kinézett az éjszakai sötétségbe. – Aludt egyáltalán már valamit?

– Próbáltam már, bezabált mindent, aztán bőg tovább – sóhajtott fel. – És mielőtt kérdeznéd, tisztába is raktam. Nem volt szép látvány, de nem képes befogni. Egy normális gyerek alszik miután kajált, de nem ez. Ez maga az ördög.

– Jack! – vakkantott rá.

– Jól van. De akkor is, mi a fenét kezdjek vele? – panaszkodott továbbra is. – Szét megy a fejem tőle. És már lassan éjfél van, én meg napok óta alig alszok.

– Amikor pocak lakó volt és rugdosott, akkor énekeltem, és attól általában lenyugodott – vont vállat Wolf. – Egy próbát megér.

– Oké, akkor mindjárt visszahívlak video chaten, biztos látni akarod már a kis husit – mondta, majd bontotta is azonnal a vonalat, két perccel később viszont újra megcsörrent Wolf telefonja. – Na itt vagyok – szólt bele Jack, és a kamerát maga felé fordította. – Ne mondj semmit, mert tudom, hogy szörnyen nézek ki, pedig csak három napja van nálam a gyerek.

Wolf alsó ajkába harapva próbálta visszatartani nevetését, Jack tényleg szörnyen nézett ki. Szivárványszín haja csupa kóc, szemei karikásak és arca meggyötört. Jack közben átment egy másik szobába, ahonnan hangos gyereksírás hallatszott.

– Szevasz, kis kakis, hoztam neked valakit – köszönt vidáman, és a telefon kameráját úgy fordította, hogy Wolf lássa a kivörösödött arcú, síró babát, aki dühösen kapálózott kezével.

– Lovell – szólt Wolf lágy hangon. – Kicsim, mi a gond?

A baba sírása alább hagyott, és már csak nyöszörgött magában. Jack maga felé fordította a kamerát, hogy kuzinja láthassa a döbbent arckifejezését. – Folytasd, mert figyel rád – mondta közben újra a gyereket kamerázta.

– Love – szólt ismét Wolf. – Mi ez a hiszti, édes fiam? – kuncogott, de a baba már nem is nyöszörgött, lassan felnyitotta szemét. Wolf szíve kihagyott egy ütést, mikor meglátta a baba gyönyörű égszínkék szemeit.

– Nocsak, tiszta apja ez a gyerek, wow, azok a szemek – szólt Jack, mire Wolf ismét felkuncogott, Love bambán figyelt, majd ő is elmosolyodott.

– Egyelek meg, hát nevetni is tudsz már? – gügyögött Wolf. – Te... husi, milyen dolog ez? Szivatod a bácsikád, de nálam meg adod a kisangyalt? – kérdezte nevetve, mire Love is felnevetett.

– Imádni való ez a kölyök, ha nem ordít – sóhajtott fel Jack. – Most mi a terv, öcskös?

– Mit szólsz ahhoz a dalhoz, amit apa énekelt, amikor nem tudtunk elaludni? – kérdezte apró mosollyal.

– Pán Péter Főcímdala? – kérdezett rá fülig érő szájjal. – Istenem, de rég hallottam már – sóhajtott fel, közben a telefont kitámasztotta a gyerekágy szélére, hogy Wolf mindkettőjüket láthassa. Wolf megköszörülte torkát, és belekezdett a dalba, melyet már lassan húsz éve nem hallott és nem is énekelt.

– Ott fenn a távoli fény, égi reményt kínál. Mert valahol az éjen túl, Álomország vár. Nézd, fénye légbe repít, csábít a tágas tér, s ha csoda Sohaföldre vágysz a csillag elkísér. Csillag, csillag, apró láng, éjenként csillog ránk. Őrizd jól a bűvös fényt , rajzolj nékünk égi ösvényt! Mily égi tündöklés, száz kicsi szív bezár. Mind mosolyogva nézünk rád te kedves fénysugár.