Fantôme - Régi változat ✔️

LIX.

Alighogy beléptek az ajtón, George egy hirtelen mozdulattal magához ölelte, és fejét nyakába fúrta, Wolf meglepetten állt és nem mozdult.

– Sajnálom! – suttogta a démon, könnyeivel küszködve. – Annyira sajnálom!

Wolf szemébe könnyek szöktek, viszonozta az ölelést, mire George még szorosabban ölelte, a szőke csontjai ropogtak, de nem érdekelte a fájdalom, amit érzett, mert azt a személyt ölelhette, akit a legjobban szeretett. George szipogva engedte el a férfit, és könnyes szemekkel nézett vissza rá.

– Wolf... én tényleg annyira sajnálom. Hülye voltam, el kellett volna már mondanom a legelején. De féltem, hogy ellöksz magadtól, és... még Clary is azt mondta, hogy jobb, ha minél előbb megtudod a dolgot. Wolf, kérlek, bocsáss meg, el kellett volna mondanom! De féltem... nagyon féltem, hogy összeroppansz lelkileg, és nem tudtam volna elviselni azt, ha úgy látlak téged. Kérlek... bocsáss meg.

Wolf összeráncolta szemöldökét, amivel sikerült még kétségbeesettebb mimikát varázsolnia George arcára. Végül féloldalas mosolyra húzta száját és kacsintott.

– Persze, hogy megbocsájtom – felelte, mire a démon megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Nagyon megijesztettél az előbbi arckifejezéseddel, Bolhás – nevetett fel, és csókot lehelt a férfi ajkaira, amivel sikerült meglepnie Wolfot. – Mi az, Wolf? – kérdezte ijedten, mikor az nem viszonozta a csókot.

– Semmi – rázta meg fejét. – Csak nem számítottam arra, hogy azonnal megcsókolsz.

– De ugye nem bánod, ha ismét megcsókollak? – kérdezte, és lassan hajolt oda Wolf ajkaira.

– Azt sosem bánom – felelte egy halvány mosollyal, és bezárta a kettőjük közt levő távolságot.

Lágy, szerelmes csókokat váltottak, miközben Wolf átkulcsolta kezeivel a démon nyakát, aki a szőke derekát fogva húzta közelebb magához. George végignyalt partnere alsó ajkán, aki engedett a kérésnek, és leejtette állkapcsát, a démon így lassú szenvedélyes táncba hívhatta nyelvét, Wolf közben bele mosolygott a csókba. Pár perc elteltével George önbizalma is visszatért, stílust váltott, kezét levezette, és Wolf feneke alá nyúlt. Egy könnyed mozdulattal felemelte a férfit, aki lábaival a démon derekát átkulcsolva tartotta meg magát, míg csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált. Hirtelen váltak szét, hogy légszomjuk enyhítsék.

– Mikor lesz az esküvő? – kérdezte Wolf suttogva, a démon arca elkomorult.

– A hónap végén. Ugye itt maradsz még? – nézett fel rá reménykedve.

– Maradok. De... – lemondóan felsóhajtott s vissza nyelte könnyeit. – Nem akarok bajt ebből...

– Ezt úgy érted...? – remegett meg George hangja, mikor mellkasába fájdalom kúszott.

– Legyen ez az utolsó éjszakánk, Lucas... – súgta alig hallhatóan s szomorúan elhúzta száját. – Elvállnak útjaink, így lesz a legjobb. Mindenkinek – tette hozzá, és végigsimított a férfi arcán, aki szomorúan felsóhajtott.

– Wolf, én...

– Shhh. Nincs semmi gond – csitította őt lágyan. – Tudom, mi áll az érdekházasságod mögött. És tudom, hogy én ezzel nem tudok vitába szállni.

– Nem akarlak magadra hagyni – rázta meg fejét, miközben arcán könnyek gördültek alá. – Egyszer már elveszítettelek... nem akarom, hogy...

– Lu, nézz rám – simított végig arcán finoman. – A Társam maradsz, ezt nem vehetik el tőlünk – tette hozzá s lágy csókot nyomott a démon fekete tincseire, majd homlokát nekidöntötte az övének. – Szeretlek... de el kell, hogy engedjük egymást. Félek, Lucas. Ezért sem merem ezt folytatni tovább.