A kormány felett (A kormány mögött 2.)

22. Fejezet

Amara

Anya félve de megállt a budai kerületben található ház előtt. A postaládán még ott díszelgett a nevem, ugyanis Lando a média miatt nem akarta a saját nevét kiírni. Sóhajtva kinyitottam a ládát, amiben temérdek levél és számla volt. Bevittem az asztalra és átválogattam. A sajátjaimat és a számlákat a táskámba nyomtam, míg a Norris névre érkezetteket a konyhában hagytam. Gondolom egy darabig nem fog erre jönni így én fogom befizetni. Haragszom nagyon, főleg, hogy már lányokkal mutatkozott, de nem akarok neki rosszat. És amúgy sem tud itt ügyeket intézni. Próbáltuk, de elég béna volt. A nappaliban a közös képeken megakadt a szemem. Köztük volt egy Tihanyból, a randiról. Landonál mindig van egy fényképező, így gyakran csinált rólam képeket. Nem igazán örültem neki mert nem szeret a kamera általában. Neki mégis sikerült megragadnia ezeket a pillanatokat. Az egészben az fáj a legjobban, hogy igazán boldog voltam vele és ezt elveszítettem. Kicsit magamat is. A merengésből feleszmélve a szobánk felé vettem az irányt. Az összes cuccomat beleborítottam bőröndökbe, amiket anya hozott. A játékszobát kihagyva a vendégszobában a festő cuccokat pakoltam össze több dobozba. Az állványon egy be nem fejezett vászon volt még. Landoval közösen festettük. Mindenkinek volt egy ecsetvonása. Azt kellett folytatnia a másiknak. Így jutottunk oda, hogy egy autóra hasonlító paca suhant Monaco tenger közeli utcáin. Még nincs kész. De nem is lesz. Félbeszakadt pont úgy, ahogy a kapcsolatunk is. A könnyek lassan gördültek le az arcomon. Émelygés kerített hatalmába. Majd egyszer csak már a wc felé hajolva adtam ki magamból azt a kis reggelit, amit a reptéren erőltettem magamba. Csodás. Újra elkezdi a testem felemészteni magát. Pont úgy, ahogy apa halála után. Lassan álltam fel, mert elmondhatatlanul szédültem. De erőt kell vennem magamon. Egy erőltetett mosollyal néztem a tükörbe.

-Menni fog! -Fenyegettem meg magam a mutatóujjam segítségével.

A nappaliban anya aggódó tekintetével találtam szembe magam. Én szó nélkül elkezdtem az autóba hordani a dolgokat. Az utolsó doboznál eszembe jutott a félig befejezett festmény. Visszafordultam és elővettem egy narancssárga és egy fekete festéket és egy vékony ecsetet. Gyorsan kiegészítettem az autót, hogy egy McLarenre hasonlítson. 5 percbe se telt, és kész voltam vele. Megfordítottam és a levegőben tartva elkezdtem a hátuljára írni magyarul.

"Mindig lesz helyed a szívemben! Köszönök mindent!
-A-
Love of My Life....Queen"

A nappaliban egy közös képet leakasztottam és a helyére feltettem a narancs festményt. A dobozzal a kezembe kiléptem a házból. Az utolsó közös dolog is megszűnt.

Egész délután csak aludtam. Nem volt erőm semmihez és senkihez. Charles hívására ébredtem.

-Hallo! - Szóltam bele rekedten.

-Beteg vagy?

-Neked is szia Charles! Nem nem vagyok, csak aludtam.

-Nézted a szabadedzést? - Kérdezett megint a srác.

-Nem.

-Lando már vasárnap is vezetni fog. - Mondta lassan, mintha félne a reakciómtól.

-Mi? De az orvosa még nem akarta eng...-Kezdtem bele az aggódó szövegembe. - Mindegy...- Sóhajtottam. - Már nem számít. -Csuktam le a szemem és egy könnycsepp gördült le lassan az arcomon.

-Nem baj ha számít. Viszont most le kell tennem. Majd hívlak.

-Rendben. - Egyeztem bele szomorúan, mivel én úgysem hívnám. Schumi pedig vakkantott egyet mintha Charlesnak jelezne.

-Schumi ott van? - Nevette el magát a monacoi.

-Igen. - Mosolyogtam és megsimiztem a kutyus buksiját.

-Elhozhatnád Monacoba.

-Nem jöhet repülővel, mert több mint 10 kg. - Húztam el a számat.

-Jaj! Na majd kereslek! Vigyázz magadra Mara! Puszi! - Hadarta és egyből ki is nyomta a telefont.