A kormány felett (A kormány mögött 2.)

42. Fejezet

Mara

-Anya! Anya! - Reggel a gyerekek az ágyamon ugrálva keltettek.

Mivel tegnap sokáig a RedBull öltözőben maradtunk ezért úgy éreztem magam mint a mosottfos. Lando hihetetlenül aranyos volt a gyerekekkel. Elmagyarázott mindent, hogy akkor mit élt át. Hogy miért lett mással kapcsolata olyan hirtelen. Hogy azt gondolta Charles több mint barát nekem. Hogy sajnos egy volt dolgozó minden fiókjához hozzáférhetett és a postáját is ő intézte. Ezerszer bocsánatot kért. A három vagy inkább a négy évvel ezelőtti énem hinni akart neki, de a mostani anyuka énem egyenesen rettegett a gondolattól, hogy újra közel engedjem magamhoz a srácot. Mostmár többször nem törhetek össze a kismanók miatt. Viszont az ő gyerekei is. Így ma reggel átjön hozzájuk játszani. És ez a két tökmag pont olyan izgatott mintha legalább egy félisten jönne most hozzánk.

-Anya! - Rázott meg Adam. - Jön Londa? - Nem sikerült tökéletesen kimondania, amivel megnevettetett ilyen kávé nélküli állapotomban is. A kislányom végül az ölembe mászott és szorosan megölelt.

-Jön. - Mosolyogtam.

Reggelit kezdtem csinálni míg a gyerekek játszottak a nappaliban. Mivel nem terveztem korán kelni, így még pizsiben maradtunk. Nem gondoltam, hogy Lando képes lenne hamar felkelni. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert kopogtattak a bejárati ajtón. Lassan elindultam, de a gyerekek megelőztek és kifelé kopogtattak. Majd kintről be és megint vissza. Kacagva nyitottam ajtót. És ugyanilyen örömmel fogadott Lando.

-Sziasztok! - Húzta ki jobban magát, majd mélyen a szemembe nézett. -Hoztam nektek valamit! - Guggolt le és adott át nekik egy egy Forma 1-es RedBull autót.

-Van már pár autónk. - Forgattam meg a szemem, mert még egy kacat amit kint hagyhatnak és ráléphetek éjszaka.

-Azok nem ilyen jók! Ez Norris autója! - Vigyorgott diadalittasan. Minimum mintha a világbajnoki címet most nyerte volna meg. -Neked is hoztam valamit! - Majd egy kis tulipáncsokrot vett elő a háta mögül.

-Köszönöm! - Néztem a virágra, majd rá. -Gyere! - Mondtam, de addigra Emma már a kezénél fogva húzta maga után.

Az egész nap játékkal és kajálással telt. Ebéd után a három gyerek álmos lett és együtt aludtak el a kanapén. A szívem telis tele lett szeretettel. És ahogy őket néztem megbántam, hogy nem küzdöttem elégé. Legalább a gyerekeimnek lett volna apjuk az elmúlt két és fél évben. Ezt már nem tudom megoldani, de mindenképp lehet az életük része az apjuk. Egy óra múlva Lando jelent meg a szobám nyitott ajtaján.

-Bejöhetek? - Suttogta. Válaszként csak bólintottam, a papírokat és a laptopomat odébb tettem az ágyon. -Szeretnék velük minél többet találkozni. - Sóhajtotta miközben leült az ágyra.

-Az jó lenne. -Helyeseltem és hirtelen rám kapta a tekintetét. Mintha nem gondolta volna, hogy egyet fogok vele érteni. -Sajnálom, hogy nem láthattad őket kicsiként.

-Ennél kisebbként? - Kerekedett el a szeme. Mire kuncogva bólintottam. - De hisz még most is csak porba fingók. -Rázta meg a fejét értetlenkedve. - Mutatsz róluk képet? - Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy kérhet-e ilyet.

-Persze. - Feleltem és felnyitottam a laptopomat, ahol az első ultrahangos képpel kezdtem a mesét.

Egy óra múlva még alig tartottunk valahol, de Lando már többször is megtörölte a könnyes szemét. Matatást hallottunk az ajtóban, így kérdőn kimentünk a szobából. Majd Charles jelent meg.

-Ohh! -Szaladt ki a száján. - Akkor én most...-Fordult egyet körbe. - Én most elmenjek? - Mutatott maga mögé az ajtóra. -Meg fogjátok ölni egymást? Vagy engem?

-Nem hiszem. - Rázta meg a fejét Lando. - Haver! Köszönöm és ne haragudj! -Lépett oda a monacoihoz és megölelte.

-Nem haragszom, de miért is?

-Hogy itt voltál nekik, amikor én nem.

Nálam ebben a pillanatban szakadt el a cérna és vigasztalhatatlanul sírni kezdtem. De örömömben.