A kormány felett (A kormány mögött 2.)

37. Fejezet

Amara

3 éve nem voltam futamon. Pontosabban picit több, persze ha Monacot nem számoljuk, amit az ablakból lehet nézni. Most viszont le kell mennem a boxutcába, hála a csodálatos keresztapának, aki beadta a derekát Adamnak, amikor könyörgött neki. Persze ezt a folyamatot Panni is segítette. Charles lelkére kötöttem, hogy csak és kizárólag a Ferrari épületben leszünk, és nem megyünk az autója közelébe sem. Tudom én, hogy azóta erre vár, amióta kiderült, hogy az egyik pici fiú. Egyszerűen azóta odáig van értük, ahogy ők is Charlesért. Mindkét oldalt megértem. Komolyan.
Amióta megszülettek a kicsikéim a munka háttérbeszorult. Szerencsére sikerült nyitnom egy saját rendelőt, ami mostmár mini rehabilitációs központtá nőtte ki magát. Így főnök lettem. Akkor dolgozom, amikor csak szeretnék a csodás alkalmazottjaimnak köszönhetően.

-Anya! Anya! - Rontott be Adam a szobámba szokásához híven. - Menjünk!

-Pillanat manó! Még fel kell öltöznöm.-Mit sem érdekelte a fiamat, elkezdett kirángatni a nappali felé. Gyorsan felkaptam és az ágyra dobtam a kacagó kis testét. Felvettem egy sima fehér nyári ruhát és a fejemre húztam egy 16-os sapkát. Kész azt hiszem.

-Akartok reggelizni itt vagy inkább Charlesnál? - Kérdeztem, ahogy kimentünk a nappaliba, ahol Emma játszott meglepőmód egy piros kisautóval. Tipikus.

-Charles! - Kiáltották egyszerre és kezdtek el körbeugrálni. Én pedig a fejemet csóváltam, mert őt jobban imádják mint engem.

Hamar érkeztünk a helyszínre, még a fotósok előtt, hogy nyugisan be tudjunk menni. Szerencsére, ha valaki ránk is nézett, valószínűleg Monaco legnagyobb Charles Leclerc szurkolóit láthatták bennünk, akiknek van paddock jegyük. Vasárnap van úgyhogy a betétfutamok mennek. Egy játszósarokban elbújtam a picurikkal, így még talán útban sem leszünk.

-Na hol vannak az én szerelmeim? - Kiáltotta el magát a pilóta, ahogy felért az emeletre. Én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy magukból kikelve rohantam a gyerekeim felé.

-Charles! Charles! - Ugrottak egyszerre a nyakába. A férfi pedig úgy tett mintha ledöntötték volna a lábáról. Mindenki nevetve figyelte a jelenetet. Még Fred is az ajtóban mosolygott, majd felém bólintott, amit viszonoztam neki.

-Végre itt vagytok! - Jöttek közelebb és mosolygott rám a pilóta.

-Hála neked. - Mondtam ironikusan.

-Gyertek megmutatom a kocsit! - Nézett le a két gyerekre.

-Nem! - Álltam fel a helyemről és kezdtem fenyegetni az ujjammal. -Erről szó sem volt!

-Légyszi! - Nézett rám könyörgő szemekkel Charles.

-Nem! - Mutogattam tovább.

-Légysziiii! - Kezdtek rá hárman.

-Légysziiiii! - Jelent meg Panni is mögöttük nevetve.

-Úristen! - Ugrottam a lány nyakába.

-Szerintem most menjetek. - Kacsintott az ölelésünk után Panni Charlesra, én pedig szemforgatva hagytam. A barátnőmmel mosolyogva néztük, ahogy a két kis manó szökdécsel a pilóta kezét fogva. Komolyan ez a látvány mindig megtölti a szívemet.

-Most pedig mesélj! Mi újság?

Ültünk le a lánnyal és hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Mire észbe kaptam már a pilóta parádé következett. Egyszer csak megláttam a két gyerekemet a tv képernyőn. Charles és Arthur mellett. A monacoi himnusz alatt. A kurva életbe. Pattantam fel és rohantam oda.