Sacrifice - Sunki

|19|

Kim Sunoo:

"Békésen álltam a zuhanyzóban. Lassan hulltak rám a jéghideg vízcseppek. Végre magam voltam a gondolataimmal. Bár azok nem léteztek. Az agyam teljesen lefagyott a testemmel együtt, szóval csak élveztem a csendet és a nyugalmat. Bár sajnos nem olyan sokáig.

A víz helyett lassacskán vér kezdett rám ömleni, ami úgymond megvakított, így mindent piros fényben láttam. És a vér hirtelen összeállt valamivé.. vagy pontosabban valakivé. A vámpír.

– Sunoo.. Sunoo.. Tudhatnád hogy nem szabadulsz meg tőlem valami könnyen. – simította meg meztelen mellkasom, amitől kirázott a hideg. – Már nem tud sokáig magában tartani. – Ki? Mit? – Átveszem az uralmat a teste fölött, így te is az enyém leszel. Felemésztem a testét, és mi örökre együtt maradhatunk. – mosolyodott el szélesen, és konkrétan nekivágott a zuhanyzó falának, elzárva tőlem a nenekülési lehetőségekt. Erre nekem útnak eredtek könnyeim. – Hát nem csodálatos? – nézett bele szembe az ő vöröseivel. Nagyot kellett nyelnem. Nem lehet igaz. Neki nincs igaza. Hazudik. Senki fölött nem veheti át az irányítást azért hogy megszerezzen. Nem teheti meg. – Ó babám.. dehogyisnem. Már meg is van a tökéletes tervem rá. – nevetett fel."

Lihegve ültem fel Riki ágyán, aki nem volt mellettem. A vámpírom ördögi kacaja vízhangzott a fejemben, miközben szinte már láttam magam előtt, olyan élethű képet alkotott róla az elmém. Ismét...

Idegesen, fájó fejjel keltem ki az ágyból, hogy felöltözhessek, és köszönthessem a japánt. Na meg persze a reggeli végett is, amit saját magamnak kell megcsinálnom, mivel Riki lusta rám főzni. Vagy csak instant felgyulladna a ház már attól is, ha a hűtőből előszedné a tojásokat. Kitudja.

– Jó reggelt álomszuszék! – köszönt nekem ahogy kiértem a konyhába frissen, és üdén. Már semmi jele nem volt annak, hogy megint életem megkeserítőjével álmodtam.

– Neked is Riki! – mosolyogtam rá, miközben a pult mögé állva előszedtem a reggelimhez kellő hozzávalókat. Én se vagyok valami konyhatündér, de legalább el tudok készíteni néhány kaját úgy, hogy max egy kicsit odakozmál. Ilyen tudással már éttermet is vezethetnék.

– Mit fogsz enni? – simogatta meg a hátam óvatosan. Na igen ez az egy dolog még mindig nem változott. Érzéseink vannak egymás iránt, de nem vagyunk képesek bevallani, vagy tenni azért, hogy többek legyünk mint barátok néha extrákkal -, ami nyiván kihal max egy csóknál, bár odáig se jutottunk el még.

Mosolyogva fordultam felé, és elkezdtem neki mesélni mit is szeretnék készíteni nekünk. Yon mondata, hogy nem eszik sokat, nagyon megragadt bennem, ezért mindig ráveszem, hogy egyen velem. Először nemet mond, de mind tudjuk, hogy nekem nehéz ellenállni, ezért bevetem magam, és ha máshogy nem is, kisebb érintésekkel, puszikkal érem el beleegyezését.

Reggeli után kicsit kidőltünk Rikivel filmet nézni, ami a tévében ment. A fiúval végig összebújva figyeltük a romantikus vígjátékot. Nem feltétlen tetszett nekem, de minden percét megérte nézni, mivel Riki mellett tudhattam magam. De sajnos ahogy minden jónak vége van, mi sem maradhatunk örökre, mivel ebédet is kellett valakinek készíteni. Szóval nagy nehezen kibújtam öleléséből, és véletlenül sem vissza nézve rá mentem át a konyhába. Attól féltem, hogy ha ránézek, nem fogok tudni elszakadni tőle. Jól esik vele időt tölteni. Szeretek elbújni az ölelésében, szeretek vele aludni.. Szeretem őt. Szükségem van rá. Ő a lelkitársam, a mindenem. Életem során senkiben sem bíztam meg annyira mint ebben a fiúban. Nagyon fontos lett számomra, és egyre jobban kívánom, hogy végre valljunk. Vagy tegyünnk valamit. Nekem az is tökéletes lenne, ha bebasznánk, és mondjuk felesz vagy mersz közbe smárolnánk. Nem érdekel hol vagy hogyan, csak meg akarom érinteni ajkait. Érezni akarom őt. Mindenhogy. Kinézem a nappaliba, ahol a drága gyermek még mindig ugyan abban a pózaban, csillogó szemekkel bámulta a készüléket. És ekkor határoztam el magam. Vallok neki.

– Riki! – szóltam ki a konyhából a tévé előtt ülő japánnak. Valami mese ment a képernyőn, azt bámulta. Néha gyerekesebb tud lenni mint én.

– Mond Sunoo. – hallottam meg hangját mögüllem. Kurva gyorsan közlekedik, ami már kezd egy kicsit ijesztő lenni.

– Én izé.. csak azt akar– nem bírtam befejezni, mivel Riki felé fordultam. De bár ne tettem volna, mivel azzal a vörös szempárral találkozott tekintetem, ami hetek óta kísért az álmaimban. – A.. sze.. szemeid.. – nyögtem ki nagy nehezen, mire a fiú felfogta mit mondtam. A meglepődöttségtől leejtette az állát, így tökéletes belátást kaptam éles fogaira. Nem bírtam elhinni. Miért hazudott nekem egy ilyen fontos információról? Az akit a legjobban szeretek, az amitől a legjobban félek. Vámpír.

Lefagyva álltam előtte. Szóval ezért nem tette meg. Félt hogy kiderül az igazság.

Lassan remegni kezdtem, ahogy realizáltam ki is valójában az én Rikim. Ő egy vámpír. Ő EGY KIBASZOTT VÁMPÍR! Kapkodva vettem levegőt, és hátrálni kezdtem. Féltem. Sőt.. ez egy rossz szó. Rettegtem. Ott aludtam vele napokig, miközben gondolhatott volna egyet, és kiszívja a vérem. Szóval ezért nem eszik. Ezért volt anyámék üzletében. Ezért csittegett le mindig mindenkit. Ezért tette mind ezt. Görcs keletkezett a gyomromban, és a hányinger kerülgetett, miközben végigfutott a hideg a hátamon. Beleszerettem, ő pedig képes volt nekem hazudni. Tudta hogy félek tőle, de önző volt. Persze ez is biztos a démonja, aki annyira át akarja felette venni az irányítást. Hisz szemei még mindig pirosan izzottak.

Könnyeim eleredtek, és kirohantam a házból mindent magam mögött hagyva. Csak a legfontosabb dolgok voltak nálam. Személyi, mivel az bármikor kellhet zsebbe van, kulcs, ami egyértelmű, a telefonom, és a töltője, mivel pont töltöttem. Sunghoonnal való "közös házunk" felé vettem az irányt, és hazáig meg sem állva, sírva rohantam. Kicsi hülyének nézhettek az emberek, de akkor pont ez érdekelt a legkevésbé.

Hazudott. AZ A KÖCSÖG HAZUDOTT!