Sacrifice - Sunki

|4|

Nishimura Riki:

Megint. Már megint ugyan úgy kezdődik minden. Felkelek, és nem tudom miért élek még mindig. Hogy családokat tegyek tönkre, vagy gyerekektől vegyem el szüleiket? Még mindig nem értem miért büntet ezzel a sors. Miért engem kellett átváltoztatnia annak a baromnak?

Lassan kikeltem az ágyból majd úgy ahogy voltam egy melegítő nadrágban mentem ki a konyhába.

– Bonjour mon amour! (Jó reggelt életem/szerelmem) – köszönt nekem barátnőm, miközben egy tasak vért iszogatott szívószállal.

– Bonydzsúr feléd is. – ásítottam egy nagyot.

– Nem úgy kell mondani. – rázta meg a fejét nevetve.

– Tudom, tudom.. – bólogattam még kómásan. És most jön a kérdés. Mi a fasznak alszok én vámpír létemre. Hát.. ez bennem maradt. Fel tudnék maradni, de az emberi énem aludni kíván. Amennyire csak lehet, szeretnék ember maradni.

– Süssek neked enni? – lökte el magát a pulttól Yon, miközben hozzám lépve megsimogatta az arcom. Vagy egy fejjel alacsonyabb nálam, ami az esetek kilencven százalékában vicces. Vámpírnak lenni nehéz, és ebben Yon is egyet ért, bár ő szinte azonnal elfogadta, hogy ez így fog maradni, és nem tud rajta változtatni. Nekem még a mai napig nem sikerült. Néha, ha rossz kedvem van, süt vagy főz nekem valami emberi ennivalót, hogy ne felejtesem el annak az ízét.

– Nem kell, köszönöm. – mosolyogtam rá a legbíztatóbban. – Tudsz adni nekem egy tasak nullásat? – kértem meg szépen drága látos barátosnémet.

– Tessék. – nyomta a kezembe a kis dobozos ütítő szerű tasakot. Én direkt ebben a formában fogyasztom, mivel a gyerekkoromra emlékeztet. Nagyon szerettem a dobozos innivalókat, és így most, hogy ahoz hasonló formában ihatom a túlélésemet szolgáló vörös folyadékot, kicsit közelebb érzem magam a szüleimhez. Nagyon hiányoznak, pedig ők voltak akik elüldöztek a békét nyújtó, meleg otthonból. De nem tudok haragudni a szüleimre. – Ni-ki. Ne gondolj rájuk. Ők már a múlt. Túl kell lépned a családodon. És ebben segíteni foglak én, és a jövendőbelid is. Nem hagyjuk hogy depressziós györcsé válj, és gyilkold meg magad. Akárki lesz az igazi, én melletted állok. Az se zavar, ha valami prostit szedsz össze. Mindig is az én Ni-kim maradsz. – fogta meg a kezem óvatosan.
Ez a lány... Nagyon szeretem. Nélküle már halott lennék.

– Köszönöm. – nevettem el magam csöppet. Jól estek a szavai. – Na és.. ha már jövendőbeli.. mit is mondtál? Véletelnül nem megismerkedtél valakivel? – húzogattam a szemöldököm, mire az arca elvörösödött, és a földet kezdte bámulni.

– Igen... megismertem egy nagyon aranyos lányt... – suttogta maga elé. – De amég nem komoly, nem mondok többet. – jelentette ki határozottan.

– Hát jó. – rántottam vállat mosolyogva, majd a vérrel a kezembe elindultam a szobámba. Fel kéne öltözni, mivel még félmesztelenül vagyok...

***

Az egész napom.. hogy is mondjam, átlagos volt. Nem csináltam szinte semmit, csak ültem a sötét szobában a telefonomra néha ránézve. Hogy is mondjam.. eléggé unalas volt. De nyilván csak azt vártam, hogy beesteledjen, ami előbb, de inkább utóbb be is következett. Mosolyogva sétáltam ki kuckómból, hogy ismét útnak eredjek, de a nappaliban megállított két fiatal férfi.

– Vámpír. – fintorogott az egyik amikor meglátott. Tudhattam volna.

– Farkas. – villogtattam meg én is éles fogaim.

– Nyugalom! Nem balhézni jöttünk. – szólt közbe a másik srác. – Az együtt a hibridekért társulat egyik alapító tagja vagyok, név szerint Choi Soobin. Magam is egy hibrid vagyok. Egy alfa farkas-hibird. – vette le a sapkáját, ezzel megmutatva nekem acélszürke füleit. – Gondolom tudod, de a félreértéseket elekrülve, elmondom, más mint a vérfarkas. Yeonjun viszont tényleg farkas ember. Az országban elszóródott hibirdeket keressük. Most jelen esetben inkább omegákat, mivel mostmár mindenki tud rólunk, félünk, hogy meg akarják őket erőszakolni, és emiatt gyermekeik lesznek. Nem állank erre készen szegények. A lehető legtöbb személyt megkérdezzük, és mivel vámpír vagy, gyors is vagy. A hasznunkra válnál. A barátod benne van. Ő segít nekünk. Te hogyan gondolod? – kérdezte kedvesen. Sokkal szimpatikusabb mint a rószaszín hajú társa.

– Nem is tudom.. Nappal is lenne dolgom?

– Attól függ. Ha vállalod, biztosítunk neked tökéletes nap ellen védő öltözéket, és akkor éjjel szabad lennél. – mosolygott rám ez a Soobin.

– És nap közben nem unatkoznék. – tettem hozzá. – Benne vagyok. Segítek nektek. Végülis fontos, hogy "szörny" társaim biztonságban legyenek. – nyújtottam kezem a magasabbiknak, aki ezt elfogadva jól meg is rázta. Így kell munkát intézni. Profi vagyok!