Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Hajnalban érkeztek meg Dōrba. A hegyeken áthaladás monoton módon telt. Egyszerűen csak követték az utat, amit Harmadik mutatott nekik. Alig szóltak csak egymáshoz, csak akkor, ha feltétlenül muszáj volt. Ha például valamelyikük nem bírt tovább menni egy kis pihenés nélkül. De nem beszéltek akkor sem, amikor megálltak erőt gyűjteni egy kicsit.

Loire kifejezetten olyan volt, mint egy alvajáró. Hol sirt, hol teljesen közönyösnek tűnt, hol csak sütött róla az érzés, hogy elárulták. Nem próbáltak beszélni vele, vagy győzködni, hogy az volt a helyes, amit tett.

Amikor elérték Dōrt Harmadik sóhajtott egy hatalmasat. Megkönnyebbült, hogy ennyit legalább megtett. Egy komoly részét teljesítette a rá rótt feladatnak. Hiszen megígérte, hogy hazajuttatja őket Lombardiába. Ha az utolsó dolog lesz is az életében, nem fog csalódást okozni. Ward nem véletlenül kérte éppen tőle, hogy vigye őket haza. Hiába taglózták le őt is a történtek, hiába vesztette el a legjobb barátját másodjára is, sosem felejti el, mennyi mindennel tartozik neki.

A testvéreket elnézve nem tudta eldönteni, melyikük szenved a legjobban. Espada volt az, akin nem látszott semmi, azt az egy dolgot leszámítva – ami világosan leolvasható volt róla –, hogy egyetlen rosszul megválasztott szótól felrobbanhat, őrjöngeni kezdhet. A másik kettő éppen ezt elkerülendő, bölcsen nem szólt hozzá, Harmadik pedig úgy volt vele, az a legjobb, ha követi a példájukat. Loire és Bastion viszont egyformán siralmas látványt nyújtottak.

Ahogy a hegyek közül megérkeztek a városba, megdöbbentette őket az a nyüzsgés, ami fogadta a visszatérő csapatot. Bárki azt hihette volna, hogy ilyen korai órán még Dōr is csak ébredezik, nem pedig pezseg, mint egy felbolydult hangyaboly, pedig itt éppen ez volt helyzet. Rengetegen voltak a városban, sokkal többen, mint amikor ők az elsők közt megérkeztek ide a vonataikkal. Mindenhol egyenruhás katonák nyüzsögtek, orvosi taláros mágusok siettek a dolguk után, mintha egy városnyi ember költözött volna ide a Túl-Kontinensről hadat viselni.

Az érkezőket mindannyian fenntartásokkal fogadták, az ereje végére ért szakasz minden lépését a bizalmatlanság pillantásai követték. Harmadik tisztában volt vele, hogy a küldetésükről szinte senki sem tud, ahogy jó eséllyel a Csillagfényfokon történteket sem kürtölték szét azok, akik még korábban útnak indították őket. Ward mindent elmondott neki, azt is, mennyire titkos ez az egész. Szóval senki sem tudhatott arról igazán, hogy egy szakasz visszatér majd a hegyekből. Mégis, egyikük sem törődött ezekkel a gyanakvó pillantásokkal.

– Tudjátok, milyen nap van ma? – kérdezte egyszer csak Loire felnézve a vöröslő égre.

Mind a hárman egyszerre fordultak felé. Ez a pár szó több volt, mint amit az eltelt egy napban ki tudtak csikarni belőle. Persze a kérdését nem tudták volna megválaszolni. Teljesen elvesztették az időérzéküket, amikor elhagyták Dōrt, hogy átkeljenek a Hegyek alatt. Egyébként sem értették, mire gondol pontosan. A dátumra? Vagy a hét aktuális napjára? Végül Loire válaszolta meg a saját kérdését.

– Feltámadás nap van.

Feltámadás nap, a nyári napforduló. A legendák szerint Sverker király ezen a napon ígérte meg a halálos ágyán, hogy egyszer, ha majd a világ változásért kiált, feltámad és visszatér, hogy még egyszer utoljára kirántsa a világot a káoszból. A családok ilyenkor minden évben összegyűlnek, és megünneplik, hogy a Néma Istenek egymás mellé választották őket. Ajándékokat is adnak egymásnak, amik a szikrákat jelképezik, amit minden lélek megkap a túlvilágon, hogy amikor akar, újból megszülethessen. Sőt ilyenkor minden városban hatalmas ünnepségeket is tartottak színes, hömpölygő tömegekkel.

Dōrban viszont semmi sem utalt arra, hogy Feltámadás nap lenne. Csak egy hadat viselő város volt a katonáival, mágusaival, fegyvereivel, gépezeteivel. Senki sem szólt a csapat tagjai közül, ha eszükbe is jutott az előző évi Feltámadás nap, hogy azt milyen gondtalanul töltötték, egyikükön sem látszott. Loire-nak is csak járt a fejében, kongott benne az üresség, kínozta az érzés, hogy soha semmi sem lesz ugyanolyan többet.