Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egyhelyben

Espada egyedül ült az egyik kihalt kórházi folyosón. Ilyen késői órán sehol sem voltak várakozók. Luthert egy másik mentő hozta be, így apjáról csupán annyit tudott, hogy az orvosok még gyógyították a sebét. Ő és Bastion egy másik mentővel jöttek be a kórházba. Bátyja nagyon rosszul lett, nem sokkal a Félixszel történtek után fejfájásra kezdett panaszkodni. Nem sokkal később már hányt a fájdalomtól, és nem tudott lábra állni sem.

Az orvosok azt mondták, nagyan súlyos agyrázkódása van. Egyáltalán nem kellett volna megmozdulnia azután, hogy kiesett az autóból, nemhogy harcolni... Persze, könnyű ezt így utólag a szemére vetni, mintha lett volna választásuk... Ha életben akartak maradni, küzdeiük kellett érte... Amint beértek a kórházba, Bastiont elvitték valahova hordágyon, öccse semmit sem hallott róla azóta.

Mivel viszont Espada teljesen jól volt, vele nem foglakoztak pár gyors „biztos, ami biztos" vizsgálatot leszámítva. Ezek után ő csak várt türelmesen mást úgysem tehetett. Nézte véres, fém ujjait, az öreg komornyik és a támadóik vére sehogy sem jött le, hiába mosta, dörzsölte vagy húsz percen át a kezét. Az egyik ápoló, aki után jött a mosdóba, váltig állította, hogy nincs már semmi az ujjain. De akkor ő miért látta még mindig? Nem csak a vért, hanem azt is, hogy Félix meghalt értük. Erre a gondolatra ujjai minden egyes alkalommal ökölbe szorultak. Nem tudta, hova kerülhetett az öreg, de zavaros lelkiállapotában az is megfordult a fejében, hogy megkeresi, ne legyen egyedül. De nem volt ereje elindulni.

Fogalma sem volt, hogy mióta ücsöröghet a folyosón, de az ablakon át úgy látta, hogy világosodni kezdett. Felkelt, járkálni kezdett, nem bírt tovább ülni. Nem bírta az egyedüllétet. Többször előhúzta zsebéből berepedt üvegű telefonját, több alkalommal Harmadik számát is kikereste a névlistából. Ha idehívná, vele könnyebb lenne elviselni a várakozást. Mégis minden alkalommal visszacsúsztatta zsebébe a telefont. Nem tudná még Simonnak sem elmondani a történteket. Ettől a torkát fojtogató némaságtól üvölteni akart, sírni, összetörni valamit. Fel-alá járkálás közben majdnem belevágott a folyosóvégi üdítős automatába. Megkönnyebbült volna, ha darabokra törik. De egyik karja sem mozdult. Espada csak állt előtte, és remegő ujjait nézte. Akkor vette észre, hogy könnyek csöpögnek a tenyerére. Némán sírt.

Félix elvesztése iszonyatosan fájt. Mintha a nagyapját ölték volna meg. Az öreg azóta velük volt, hogy Luther örökbe fogadta, hozzá mindig fordulhattak, ha az apjuk épp nem tudott ott lenni. Vitte őket iskolába, hazahozta, vigyázott rájuk, ha betegek voltak. Sokszor huncutságokban is benne volt. Mindig meghallgatta a lelki bajaikat, amikor Luther gondjai épp nagyobbak voltak, és nem maradt kapacitása miattuk a gyerekekre.

A fiú eleinte szégyellte, hogy sír, próbálta lenyelni a könnyeit és a rusnya szipogásokat. De aztán sorban eszébe jutott Ward és Loire, szinte azt is hallotta, ahogy a lány egyszer azt mondta neki, nem kell mindig erősnek lennie. Hát akkor nem volt az, képtelen lett volna rá. Egy idő után már megállíthatatlanul zokogott.

Annyira elmerült a fájdalomban, hogy alig hallotta meg a lépéseket a folyosón, amik egyre közeledtek felé. Sőt, mintha még gyorsultak is volna. Mire megütötte fülét a cipőtalpak koppanása a járólapokon, az érkező szinte már mögötte is volt. Döbbenten fordult meg, miközben a könnyeket igyekezett kipislogni a szeméből, és megtörölni az orrát. Aztán ahogy lassan kitisztult a látása, Harmadikat vette észre.

– Espada! – állt meg előtte a férfi.

– Harmadik? – meredt rá döbbenten a fiú is. – Hogy kerülsz te ide?

– Dolgoztam, és a háttérben ment a tévé. A rendkívüli hírekben hallottam... Kiderítettem, hova hoztak titeket, aztán iderohantam... Mi történt veletek? Hol van Bastion? Luther?