Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Luther miután egyeztetett Félixszel az aznapi teendőiről, az Közös Együttélés Minisztériumába indult, hogy fogadja Harmadikot a legutóbb megbeszéltek szerint. A komornyikkal csak azt akarta tisztázni, mikorra hozza az irodájába Lexingtont. Az öregnek bőven volt még ideje, mert a Magisternek előtte pár rettenetesen unalmas meetingen is részt kellett vennie.

Legelőször is a Mágus Képviselettel kellett egyeztetnie, és próbálnia elcsitítani őket, ugyanis a Szigetek mágusainak határozottan csípte a szemét az utóbbi időben kifejezetten dübörgő szanitéc program. A Scientia Castitae-tól tömegesen igazoltak át a több-kevesebb képzettséggel rendelkező varázstalan gyógyítók. Beindultak a képzések is, és úgy tűnt, hogy legalább a lombardiai rendelőket sikerült feltölteni orvosokkal és szanitécekkel. Főleg az utóbbiakkal. Sőt Luther már arról is egyeztetni kezdett az illetékes Egészségügyi tárcával, hogyan szolgálják ki a vidéket, illetve mennyi szanitécet vezényeljenek Dōrba és Csillagfényfokra.

Szóval, ha nem is tökéletesen, de a probléma legalább ideiglenes rendezésre került. A mágusok viszont hoppon maradtak. Az egy dolog, hogy rendelkezésre álló gyermekeik sem voltak – amennyire Luther értesült, üresen kongtak a raktáraik –, de ha lett volna is a Szigeteken felvásárolható árú, az ő kiképzésük is minimum egy évtizedet vett volna igénybe. És ha ez még nem lett volna elég, az ősi törvények meggátolták, hogy a kontinenseken Szigeti polgárokat alkalmazzanak.

Luthernek persze egyetlen porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést a Mágus Képviselet eminens tagjaival. Már csak azért sem, mert nem hitte, hogy le tudja csendesíteni az elégedetlenkedésüket. Azt nem mondhatja, amit hallani szeretnének, tehát eléggé reménytelennek tűnt ez a találkozó. Nem is vitte túlzásba az igyekezetet, amikor az elegáns berendezésű tanácsterem felé lépdelt.

Illetlenül sokat késett, de nem érezte rosszul magát emiatt. Ahogy közeledett a tanácsterem felé a tágas folyosón, már messziről látta a szárnyas ajtó két oldalán sorakozó animus szolgákat. Mi a fene? Gondolta magában.  Szerette volna azt hinni, hogy ennyire félnek, ami miatt már csak animusok kíséretében merik elhagyni a számukra biztonságot jelentő kopár szikláikat. Luther sejtette, hogy inkább erődemonstrációt lát a halottakban, mint a mágusok félelmének megnyilvánulását. Bár biztosan eljutott hozzájuk is, hogy mennyire forrong az Új-Kontinens a mágusok árulása miatt. Már csak emiatt is úgy volt vele, tartsanak csak az emberek bosszújától. Ha valakik, ők aztán megérdemlik, hogy a nyakukba zúduljon ez a harag.

De ezt a nézetét természetesen nem juttathatta kifejezésre semmi esetre sem. Elsétált hát az animusok mellett, nem zavarvatta magát a jelenlétük miatt. Ahogy azok sem foglalkoztak vele. Csak rápillantottak üres tekintetű szemükkel, majd minden további nélkül beengedték a tanácsterembe. Luther teljes lelki nyugalommal lépte át a küszöböt, sétált a terem közepén terpeszkedő, terebélyes asztalig, és elfoglalta a megszokott helyét az asztalfőn.

Minden tekintet rá szegeződött, és nem egy rosszalló pillantás is jutott neki. Ő persze mit sem törődött velük. Megvárta, hogy a moderátor kimérten zengő hangon ismertesse velük, miért is gyűltek össze. Az idősebb, testes asszonyság felolvasta a mágusok panaszát, reklamációját, illetve az indoklást, amiért a Magisteri Tanács elutasította a keresetüket.

– Mindezek után a mai ülést megnyitom – adta át a szót a vitapartnereknek a moderátor.

Pár pillanatra csend ereszkedett a teremre, amit csak mindenféle apró neszek töltöttek meg, mint például poharakba töltött víz csobogása, kávés alátétek csilingelése a tálcákon, zavart torokköszörülés hangjai. Luther pedig minden zajtól, zörejtől elválasztva magát, makacsul hallgatott. Úgy volt vele, hogy ő ugyan nem fog megszólalni. Nem miatta vannak most itt. Az ő döntése világos és végleges, úgyhogy győzködhetik a mágusok, amíg meg nem unják.