Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

– És hogy tervezel hajót szerezni? – kérdezte Ward Loire-tól, miközben visszafele sétáltak a barlangból.

A lány még tompa volt a sírástól, még mindig úgy érezte, egy fal választja el mindentől, mégis félt, hogy összeroppan a terhek alatt. Kivörösödött szemét a férfira emelte, nem válaszolt rögtön, nem jöttek a szavak. Először csak vállat vont, aztán lassan, szaggatottan szólalt meg:

– Fogalmam sincs. Talán sétáljunk el a kikötő felé, hátha addig kitalálunk valamit.

– Szerintem nincs értelme. – Ward nem változtatott irányt, Loire-t sem hagyta letérni a Fő házához vezető ösvényről. – Nagyon messze van innen. Hatalmas ez a sziget. Feltűnően sokáig tartana gyalog odamenni, és biztosan kérdezősködni kezdenének, ha a Fő lánya váratlanul megjelenne ott.

– Igazad van – hagyta rá Wardra, és nem bánta, hogy nem fordultak arra végül.

Szótlanul lépdeltek egymás mellett, némám érkeztek meg a Fő palotájába. A nap hátralevő részét lézengéssel töltötték. Legalábbis Loire. Ward csak unatkozott. A Fő tartotta magát, ahhoz, amit ígért, nem zavarta meg őket semmivel. Valószínűleg elszólították a Szigetek ügyes-bajos dolgai.

Loire elfáradt az egész napos megpróbáltatásokban és sírásban, ezért viszonylag korán amellett döntött, hogy aludni tér. Ward pedig nem tartóztatta ebben. Észrevette, hogy a lány így menekül a valóság elől. Az utóbbi időben bármilyen körülmények közt tudott aludni. Talán a Lény tette ezt vele? A férfi abból gyanakodott erre, hogy Loire legtöbbször álmodott. Valami olyanról, ami talán rosszabb volt, mint a saját valósága.

Miután a lányt elnyomta az álom, Ward ott ült mellette, hallgatta, ahogy szuszog. Aztán egyszer csak megérezte maga körül a Lényt. Ott volt mindenhol, a szobában, a szigeten, mintha az egészet belengte volna. Érezte ahogy a fejébe tolakodik. Sosem tett még vele ilyet, korábban is irányítottá már, parancsolt is neki, de így még sosem foglalta el a testét. Akkor viszont hátralökte a saját tudatában. Fogalma sem volt, mire készül a Lény, ahogy a  hall felé irányította a testét.

Ward próbált ellenállni, megakadályozni, hogy a Lény az akarta ellenére mozgassa, de képtelen volt rá. Az a valami minden hatalommal rendelkezett fölötte. A Lény elkerülte az animusokat, majd kisurrant a kastélyt övező kertbe. Ott végig a lámpák alatt, és az ösvényen ment, mintha semmi gondja nem lenne az őt körülvevő világra. Bárki megláthatta volna, aki akkor épp kinéz az ablakokon. Ward küszködött, hogy fedezékbe rángassa magukat, de bármit is tett, semmit sem ért.

– Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem próbálnál ellenállni. Egyébként sem tehetsz semmit – szólalt meg a fejében a Lény.

– Te viszont veszélybe sodorsz mindannyiunkat! – Eddigre már annyira dühös volt, hogy legalább megállásra kényszerítette magukat. – Fogalmad sincs, mikor kell elrejtőzni, és hogyan. Ha meglátnak engem, egy halottat, idekint, kémkedéssel fogják gyanúsítani Loire-t. A Fő sem fog hinni neki! A terveid kútba esnek, nem fogja tudni elvégezni, akármire is kell neked... ha kivégzik

Ez hatott. Ward azonnal érezte, hogy enyhül rajta a Lény szorítása. Ő pedig nem kísértette a szerencséjüket, azonnal bevetődött az árnyékba a bokrok közé. A valami természetesen nem engedte el teljesen, a férfi tudta, hogy bármikor visszaveheti fölötte az uralmat. Ezt egyáltalán nem akarta, gyűlölte magát vendégnek érezni a saját testében. Szeretett volna kompromisszumra jutni a Lénnyel, tudta, addig úgysem hagyja békén, amíg el nem végzi, ami miatt felkereste.

– Legutóbb, mikor Loire után küldtél, arra utasítottál, senki se lásson. Amit most csináltál pont az ellentéte ennek. Mondd meg, mit akarsz! Hova vigyelek el? Én tudom, hogy ne lássanak. Te ismered a szigetet.