Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Ward átkarolta Loire derekát, és igyekezett annyira megkönnyíteni neki a járást, amennyire csak tudta. A lány továbbra is vacakul volt, gyengének érezte magát, és égette a láz. Szinte lógott a férfi karjaiban, ezért pár lépés után úgy döntött, inkább a hátára veszi. Hiszen ha továbbra is így ráncigálja maga után, az apja emberei – akiket minden bizonnyal záros határidőn belül ideküld majd –, gyorsan megtalálják majd őket. Loire nem is tiltakozott, amikor megállította, hogy az elhatározása szerint cselekedjen.

– Na jó, kicsi lány, ez reménytelen, így sosem érjük el a kikötőt! – Hátat fordított Loire-nak, és kissé leereszkedett előtte. – Kapaszkodj meg a nyakamban, a hátamra veszlek.

Loire engedelmeskedett, fél kézzel megmarkolta Ward vállát, a másik karjával átfogta a férfi nyakát. Ő pedig könnyedén a hátára emelte. Loire lábai automatikusan lendültek két oldalról Ward csípője köré. Gyakorlott volt a mozdulatban. A férfi pedig két kezével alájuk nyúlt, hogy stabilan tarthassa a lányt.

– Így jó? – kérdezte tőle. – Van elég erőd kapaszkodni? Vagy fogjalak másképp?

– Nem kell – tiltakozott gyenge hangon. – Jó lesz így.

– Rendben, de ha lefordulsz a hátamról, még kis is röhöglek – jelentette ki a mihez tartás végett.

– Számítottam rád. – A lány is erőtlenül kuncogott. – Akkor a kikötőbe, ha kérhetném.

– Ahogy óhajtja, hölgyem – indult útnak vele Ward.

A férfi lendületesen haladt előre a fények mutatta irányba, Loire pedig az ütemes ringatózástól hamar elálmosodott, de elaludni mégsem akart. Próbált ébren maradni, de egyre inkább elnehezültek a szemhéjai. Utolsó mentsvárként egyszer csak megszólalt. Hangja tompán és álmosan szólt a hajnali párás levegőben, hallatszott rajta, hogy mosolyog:

– Régen sokat vittél így a hátadon.

– Igen – vigyorodott el Ward is -, mikor kicsik voltatok, akkor még játékból. Aztán mikor már azzal a lánnyal barátkoztál... Brenda volt, ugye? Mikor vele jártál bulizni hétvégenként, és sosem értél haza időben...

– Igen, igen... – Loire érezte, hogy meghatódik a visszatérő emlékfoszlányok miatt. – El akartam kerülni apát, meg a számonkérést. Mindig megdobtam az ablakodat egy kővel, hogy jelezzem, hogy ott vagyok, és segítség kell.

– Én meg lemásztam érted a házfalon növő indákon, és felvittelek a hátamon a szobád erkélyére.

– Apa sosem jött rá – nevetett fel a lány.

– Szerintem tudta. Ő ne tudta volna?

Elhallgattak. Ismét rájuk nehezedett a hajnal és a súlyos, nedves levegő. Nyomasztó volt ez a csend. Pár lépés után Ward szólalt meg ismét:

– Sajnálom, amibe miattam kerültél, kicsi lány. – Ha tudott volna, felsóhajt.

– Mire gondolsz? – értetlenkedett ő. – Nem rángattál bele semmibe.

– Dehogyis nem. Ha nem halok meg... Ha nem így alakul... – Nehezen jöttek a szavak, mintha a Lény nem engedné, hogy ennél többet mondjon, erőlködnie kellett, de csak kibökte. – Nem kellett volna paktumot kötnöd valami ismeretlen lénnyel. Nem kellett volna elszakadnod a többiektől sem.

– De akkor te sem lennél most itt. Nem tudom, mit akar, ez igaz. De azt hiszem, hálás vagyok neki azért, hogy visszaadott. Megint. Már csak ezért is tartozom neki.

Ward elhallgatott. Hát ez nem úgy sült el, ahogyan szerette volna. Biztosan tudta, a Lény ezt értette azon, arra van szüksége, hogy Loire készséges legyen, és ő az volt, annak ellenére is, hogy elképzelése sem lehetett róla, mit vár tőle, mégis bármit megtett volna. Ráadásul örömmel és önzetlenül. Ahogy hallgatásba burkolózva haladtak tovább, egyre csak a Lényen elmélkedett.