Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Luther a dolgozószobájában ült asztala mögött. Az oldalsó ablakokon át beáradó hajnali fény élesen verődött vissza a ragyogóra lakkozott falapról, a szoba tükrözött benne, ez bárkinek bántotta volna a szemét. A Magisterrel szemben ülő Suzanna is pontosan ezt szenvedte el, nehezen látta a férfi alakot, hogy mennyire sápadt, kopasz feje talán ráncosabb a megszokottnál, az eltelt két napban az Etriában történtek mégis szinte nyomtalanul múltak el fölötte.

Ugyanez viszont nem volt elmondható a hasonmásáról, akit azóta már hazahoztak Lombardiába, és a város legjobb hírű kórházában, a Regionális Egészségügyi Központban helyeztek el. Igen, Suzanna büszkén jelenthette ki, hogy ő azon kévés kiváltságos közé tartozhatott, aki tudott a titokról. A „Magister" a hírek szerint a legkevésbé sem volt jó állapotban, hiába küzdöttek érte a fővárosban maradt orvosok legjobbjai. Persze azt csak Luther beavatottai tudták, hogy mennyire reménytelen is a helyzet valójában. Lawrence bombájában átkok voltak, amiket az orvosok nem tudtak gyógyítani. A könnyebb sérülteknek nem ártottak, az eszméletleneket viszont nem hagyták gyógyulni, vagy felébredni.

Minden információt titkoltak erről, semmi sem szivároghatott ki. Úgy különösen nem, hogy a Magister népszerűsége a merénylet után ismét az egekbe szökött. Az ellenzői hirtelen elhallgattak, és inkább támogatni kezdték. Luther amnesztia-programja is szinte magától működésbe lendült, ahogy a Scientia Castitae-ből egyre többen éltek a lehetőséggel. Úgy látszik, sokuk gyomra nem vette be, hogy hadat indítottak a modern világ legmagasabb rangú vezetője ellen, az egyetlen ellen, aki tenni akart a szegénység, nyomor és mágus-hiány ellen, ami az utóbbi időben valamilyen módon mindenkit sújtani kezdett.

Luther végignézett Suzannán. Azért hívatta ide ilyen korán, hogy átbeszélje vele és Félixszel a későbbi interjú részleteit. A nő bátran állta a tekintetét, sőt még ki is húzta magát, hogy amennyire csak lehet megmutathassa formás lábait, egyenes hátát, középkorú, de szép arcát. Nem fehéret viselt, ahogy azt a férje elvesztése utáni gyász megkívánta volna, kosztümje tacticusi kék színben pompázott, minőségi szövetből készült, rajta ezüst gombokkal.

Suzannának tulajdonképpen könnyű dolga van, gondolta Luther, miközben a nőt mustrálta. Már hogy is ne lenne, amikor a korábbi ellenségeskedés és ellenállás a Magisteri hivatallal szemben mintha csak hamvába holt volna. A nőnek pedig annak ellenére, hogy tökéletes felkészültséggel és kordinációval vett a kezébe mindent, nem kellett különösebb ellenállástól tartania. Luther adhatott neki bármilyen feladatot, ő elszánt határozottsággal és profizmussal teljesítette az összeset.

A Magister nem is kívánhatott volna többet. Persze tudta, hogy Suzanna nem bízik benne, ha a nő nem ügyelt magára, a rezdüléseire, ezt az ellenérzést, még érzékelni is lehetett felőle. De abban a férfi is biztos volt, hogy választott segítőjének meg sem fordul a fejében fellázadni ellene. Egyelőre élvezte, hogy lubickolhat a dicsfényben, még ha csak Luther árnyékában is.

Semmiért sem adta volna ezt a pozíciót és hatalmat. Mindezek tükrében az, amit a Magister tudott róla, kisebb kényelmetlenséget jelentett csak számára. És egyelőre a nőt is hamis nyugalomba ringatta a tudat, hogy Luther nem kockáztatná a közös ügyeiket. Ezért nem fogja olyan helyzetbe sem hozni, hogy Suzanna kiugrásra kényszerüljön.

Luther sem aggasztotta magát ilyenekkel feleslegesen, úgy volt vele, hogy ameddig az igényeinek megfelelően végzi a feladatait, őt ugyan nem zavarja a nő egyetlen titka sem. Félix is világosan az értésére adta, hogy szépség ide vagy oda, neki nem fog gondot okozni elmetszeni a torkát, ha Suzanna nem váltaná be a hozzá fűzött elvárásokat. De szerencsére ennyiből tökéletesen értették egymást.