Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy helyesbítő lépés?

Kinyitotta a szemét. Nem tudta hol van, eleinte látni sem látott. Abban volt csak biztos, hogy hideg kövön fekszik, de nem érezte a hűvöst. Nem fázott, tagjai sem gémberedtek el. Csak nem látott. Ez megijesztette. Hirtelen nem tudta, hogy a látásával történt-e valami, vagy csak ennyire sűrű a sötét körülötte. Lassan szokott hozzá a szeme ehhez. De utána már legalább azt biztosan tudta, hogy olyan helyen van, ahol csak feketeség veszi körül.

Nem volt vele senki. Nem értette miért. Mióta az eszét tudta, szinte sosem volt egyedül. Biztos volt benne, hogy most sem kellene egyedül lennie. Nem értette, mi történhetett. Csiga lassúsággal tértek vissza hozzá az emlékek. Mintha nagyon messziről úsznának vissza a tudatába. Aztán minden eszébe jutott. Amit kért, ahogy az is, hogy teljesítették a kérését. És akkor...?

– Basszameg – bukott ki belőle. Ebben az egy káromkodásban minden benne volt akkor, amit abban a pillanatban érzett.

Felült, minden porcikája gond nélkül mozgott. A következő lendülettel pedig talpra rúgta magát. Kicsit szédült, és bizonytalanul állt a lábán. Nem értette, miért, hiszen minden tagja egyértelműen az övé volt. A feje kissé feszített. Nem is tudta, érzett-e valaha ilyet. Mintha szűk lett volna... Érthetetlen... Megrázta a fejét, hátha attól tisztul. De csak nekiszédült tőle a falnak. Bosszantotta ez az esetlenség. Utoljára akkor szédelgett így, mikor jó alaposan berúgott. Most viszont minden inkább elmondható volt róla, mint a berúgás.

Még mindig nem tudta, hogy került oda, ahol van, de abban egészen biztos volt, hogy nem akar itt maradni. Körbefordult, de nem kecsegtetett sok jóval, a sötétség. Egy sziklákba vésett gömbben volt, legalábbis semmi máshoz nem tudta volna hasonlítani. Hiába nézett körbe még egyszer és harmadszor is, akkor sem festettek máshogy a falak. De nemcsak ez bosszantotta, hanem az is, hogy nem látott kijáratot. Egyetlen árva lyukat, vagy repedést sem a falban.

Elöntötte a düh. Azt nem tudta volna megmondani, hogy pontosan miért is. Hogy azért-e, mert fogalma sincs, hogy jusson ki ebből a feketeségből, vagy azért mert tagadhatatlanul megint él. Épp úgy robbant vissza bele az élet, mint az előző alkalommal. Csakhogy most a változatosság kedvéért senki sem volt ott vele, még Loire sem, akin számon kérhetné, hogy már megint háborgatni meri.

Képtelen volt parancsolni az érzéseinek. Valamin le kellett vezetnie ezt a végtelen indulatot. Dühödten rontott neki a falnak, és akkorát ütött belé összezárt ököllel, amekkorára csak képes volt. Meg sem érezte, nem fájt, még csak nyoma sem maradt a kezén. Esetleg csak a falon. De azt nem igazán látta ebben a sötétben. Eddigre már rájött, eltemették. Nem volt más logikus magyarázat. Egyébként is mihez kezdhettek volna vele? Teljesítették a kívánságát, aztán eltemették, mielőtt tovább indultak volna.

Valahol a koponyája mélyén nyugtalanságot érzett, ami fokozatosan kétségbeeséssé erősödött. Idegen és távoli volt az érzés, ő inkább dühös volt, mint kétségbeesett. Olyannyira, hogy uralkodni is alig bírt magán. Ismét megütötte a falat. Egyik öklével, majd a másikkal is. Ismét lendült a karja, eddigre viszont az idegen érzés elmúlt a fejében, csak az indulatai maradtak, és a dühe, hogy nincsenek válaszok.

Ő pedig csak ütötte a hideg sziklát, hátha végre kiszáll belőle ez a feszítő harag. Csakhogy nem csillapult, akárhogy igyekezett is. Sőt, ami igazán frusztrálta az volt, hogy még csak fáradni sem fáradt. Ennél jobb bizonyítékot nem is kaphatott volna rá, hogy most már másféle szörnyeteg, mint ami korábban volt. Ezek szerint hiába kérte, hogy szabadítsák meg ettől az amorf léttől, annak ellenére is, hogy jó volt létezni.

– Hagyd abba! – hallotta meg fejében hirtelen a felszólítást, az alaktalan, semmihez sem fogható hangot. – Nem tudlak rendbe szedni, ha tönkreteszed a testet.