Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Harmadikot legnagyobb meglepetésére reggel Pascal személyesen kereste fel az otthonában. Épp ébredezett, amikor meghallotta a csengőt, ami aztán minden álmot kiűzött a szeméből. Pizsamanadrágban és szakadt pólóban nyitott ajtót. Látogatója nem udvariaskodott vele, köszönésre sem méltatta, hanem egyből Harmadikra zúdította, amiért jött.

– A Vezér látni akar – közölte vele teljesen szenvtelenül. – Lódulj, készülj össze! Nem szereti, ha váratják.

Harmadik Pascal háta mögé sandított, és azonnal észrevette a bérház sötét, kivilágítatlan folyosóin a lépcsőfordulókban és beszögellésekben várakozó fekete ruhás fogdmegeket. Már ennyiből tudta, nincs sok választása, erre a szívélyes invitálásra nem mondhat nemet. Már amennyiben jót akart magának. És a testvéreinek.

– Itt várj, mindjárt jövök! – Arra sem hagyott módot Pascalnak, hogy egyáltalán bólinthasson a kijelentésére, hanem egyetlen határozott mozdulattal az orrára vágta az ajtót.

Nem vesztegette az időt, azonnal magára rángatott egy tisztességes nadrágot, félig gyűrött inget, amivel persze nem törődött, mert úgy volt vele, hogy majd eltakarja az elegánsan kopott zakó. A Vezérnek ilyen korai órán legyen elég az, hogy egyáltalán megjelenik a színe előtt, ne nézze, hogyan. Éppen ezért a szakállával sem is kezdett semmit, a haját is csak megnedvesítette, hogy könnyebben engedelmességre bírhassa.

Már épp a cipőjét húzta, amikor mocorgást hallott az egyik szoba felől. Valamelyik testvére felébredt a készülődése neszeire, hiába nem csapott szinte semennyi zajt sem. Meg kell majd magyaráznia neki, hova megy. Sőt mivel a Vezér nem szokott csak úgy akárkiket a színe elé rendelni, a legrosszabbra is fel kell készítenie. Mondjuk arra, hogy sokáig nem hallanak majd felőle, vagy talán soha többé. Ahogy felegyenesedett cipőhúzás után,  legidősebb húgát vette észre.

– Hova mész ilyen korán? – Kérdezte tőle.

– A Vezér hívat. – Ő volt az egyetlen a testvérei közül, aki majdnem mindent tudott a viselt dolgairól, vele ezért mert majdnem teljesen őszintén beszélni.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez mennyire jó neked... vagy nekünk – nézett rá nagy barna szemével a lány.

– Hát, ezt látod, még én sem tudom – próbált bíztatóan rá mosolyogni. – De tudod, mit kell tennetek, ha nem jövök meg estig. Felszívódtok, hogy senki se találhasson rátok. Aeternia biztonságban van, őt ne keressétek. Ne vállaljatok ezzel kockázatot.

– De visszajössz, ugye? – remegett a szája széle és orrcimpája, ahogy ezt kérdezte.

– Ha tudok. Mindig visszajövök – simított végig a lány fényes barna, hosszú haján. – De addig is vigyázz rájuk.

– Lassan elgondolkodhatnál azon, hogy végre valami kevésbé veszélyes dolgot csinálj – feddte meg a szokásos rituáléjuk szerint a bátyját.

– Ne most beszéljük ezt meg, kiscsikó. Te is tudod, nem egyszerű megszabadulni ezektől az emberektől – suttogássá halkította a hangját. – Addig sehova sem léphetek ki, amíg haza nem hozom Aeterniát. Vigyáznak rá, de csak addig, amíg azt teszem, amit mondanak.

– Tudom – fújta ki hosszan a levegőt a lány –, de így sosem lehetsz szabad. És mi sem.

– Dehogynem – mosolygott biztatóan Harmadik –, már nagyon jó úton haladunk. Csak bízz bennem!

Adott egy puszit a lány homlokára, majd kilépett bejárati ajtón, és becsukta maga után. Sosem búcsúzkodott, babonás volt. Egyébként is minek elköszönni, ha úgyis visszajön? Ezzel a szent meggyőződéssel csatlakozott a folyosón várakozó Pascalhoz. Megvárta, hogy kattanjon a háta mögött a zár, és csak utána indult a feketébe öltözött alakok felé. Legnagyobb döbbenetére nem fogták közre, nem kötözték vagy bilincselték meg, még csak egy pofont sem kapott. Ezt határozottan jó jelnek könyvelte el.