Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egyhelyben

Loire első útja ébredés után a könyvtárba vezetett. Ward nem értett semmit, annyit látott csak, hogy a lány váratlanul kipattant az ágyból, és elindult valamerre. Az előzőnapi fekete öltözék volt rajta, de talán az sem érdekelte volna, ha történetesen épp pizsamában van. Nem mondott semmit, nem hívta magával a férfit. Hiába kérdezte, mi történt, nem kapott választ. Ez őt nem tartotta vissza, szótlanul követte a mágust. Szerencsére nem találkoztak senkivel annyira korán reggel sem a folyosókon, sem a könyvtárban sem.

Úgy tűnt, Loire határozottan tudta, hova tart. Azt a polcot célozta meg, amelyiken a sosem használt Hallgatjuk Doktor úr! kötetet találta legutóbb. Levette a polcról, és azonnal megkönnyebbülés jelent meg az arcán. Ward figyelte a vonásait. Ha nem lett volna biztos benne, hogy egész éjszaka velük álmodott, ezzel bizonyosságot nyert. Épp megszólalt volna, de a lány megrázta fejét, amint pillantásuk találkozott.

– Most nem tudok beszélni róla... Borzalmas volt. Ki kell jutnom ebből a börtönből! Rá kell vennem az anyámat, hogy engedjen ki innen, különben megőrülök.

– Te is tudod, hogy egyedül nem fog sehova sem elengedni – nézett a szemébe Ward.

– Tudja, hogy soha sem vagyok egyedül – mosolyodott el most először félszegen Loire, és akkor végre a férfi is megkönnyebbült. – Ki akarok menni innen. Hogy sétálhassak egy kicsit. Veled. Csak ketten. És akkor majd el tudom mondani, amire kíváncsi vagy.

Azt persze még nem tudta, mit fog elmondani, hiszen a legnagyobb titokról nem beszélhetett. Legszívesebben belekarolt volna Wardba, miközben a szobája felé baktattak az üres folyosón. De tudta, nem hagyná, tartana attól, hogy meglátják őket. Ezért a lány inkább beérte annyival, hogy a férfi keze helyett a könyvet szorította magához. Aztán elrejtette a szobájában. Épp mielőtt a Fő kopogtatás nélkül belépett volna.

– De jó, hogy már ébren vagy! – nevetett rá a maga visszataszító modorában.

Loire összerezzent a hangtól, egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen durván törjenek rá a számára kijelölt zugban.

– Jó reggelt, anyám! – próbált lelkes és közvetlen lenni, de érezte, mennyire nehezen megy.

– Nagyon nyúzott vagy – lépett mellé a Fő, és óvatos, aggodalmas mozdulatokkal megsimogatta az arcát. Loire hányni tudott volna ettől, de nem mutatta. – Aggaszt valami, látom rajtad.

– Semmi komoly – próbált mosolyogni sikertelenül. – Csak sok rossz emlékem van a varázstalanok háborújából, és ez nem hagy jól aludni – hazudta végül.

– Szegény gyermek! – susogta sejtelmesen fülébe a Fő. – Nemsokára megtanulsz mindent, hogy bosszút állhass azért, amit tettek veled. Ha akarod, megkaphatod tőlem a kegyet, hogy magad végezd ki a Magistert, aki annyira rangodon alul mert kezelni téged.

– Az igazán megtisztelő lenne, anyám. – Loire mellkasa szinte görcsbe rándult erre a kijelentésre. Megvoltak a maga ellentétei Lutherrel, de változatlanul hálás volt neki az életért, amit kapott, sőt amióta itt volt, még jobban értékelte, hogy kimentette az igazi szörnyek közül. Sosem tudott volna kezet emelni a nevelőapjára. Mivel ezt mindennél jobban titkolnia kellett, inkább másfelé igyekezett terelni a beszélgetést. – Kérdezhetek valamit?

– Persze, lányom. Bármikor. – A hangja Fő változatlanul negédesen csengett.

– Ha ennyire fontos, és hatalmas vagyok, miért adtatok el? Miért bántak úgy velem a raktárakban, mintha egy értéktelen állat lennék? – Semennyire sem kellett megjátszania az indulatokat, amiket akkor érzett.