Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Vallomások

– Szia apa. Remélem, nem hívlak rosszkor.

– Hát, nem érek most rá, dolgozom. Elég sok dolgom van.

– Oh... igazából sejtettem. Csak... akartam beszélgetni veled a kocsmában történtekről.

– Feltétlenül most akarsz erről beszélni? Nem lenne jobb személyesen? Mondjuk ma vacsora után?

– Nem tudom... most érzem úgy, hogy el kell mondanom. Nem tudok vele tovább várni. Nem hívtalak volna, ha nem tartanám fontosnak...

– Most tényleg nem a legjobb. Épp valaminek a közepén vagyok. Mindenkit feltartok.

– Kérlek...

– Rendben. Öt percem talán van.

– Köszi. Csak tudod, figyeltelek... Úgy értem a verekedés óta. És úgy érzem, hogy... Tudod, hogy az egész az én hibám volt. Megint. Nem mertem elmondani, mert... Nem is tudom... Talán féltem, hogy mit mondanál. Féltem, hogy te is azt gondolod, hogy minden miattam van...
– Miért mondanék ilyet? Már korábban is mondtam, hogy nem haragszom. Miért gondolnám, hogy miattad van? Ne légy hülye, fiam.
– Azért mondod ezt, mert nem tudod... nem tudod, hogy az egészet én okoztam. Mert én nem bírtam higgadt maradni. Azzal kezdődött az egész, hogy Bastion kiment a kocsma elé. Láttam rajta, hogy borzasztóan érzi magát, nem úgy sült el ez az egész, ahogy kellett volna. Nem vidámabb lett, csak vacakabbul érezte magát. Utána mentem, hátha tudok segíteni. Vagy csak ott lenni vele. Nem vettem észre, hogy két kigyúrt állat is követett minket.
Kint odajöttek hozzánk. Keménykedni próbáltak Bastionnal, de ő nem figyelt rájuk. Nagyon rosszul volt, azt hittem, hányni fog. Később hányt is. De egyébként rezzenéstelenül tűrte, hogy sértegették. Én viszont nem, csak túl részeg voltam, hogy azonnal nekik essek. Egyébként a mágussága miatt pécézték ki maguknak. Számonkérték rajta a mágusok árulását, de ő még csak rájuk sem nézett. Láttam rajta, hogy igazán ott sincs. Biztos mondtunk valamit az este során, ami kiborította...
Az az igazság, hogy azóta sem kérdeztem meg tőle... Nem merem megkérdezni... Azt hiszem, félek, mit válaszolna... De... szólj, ha lejárt az öt perc... nem akarlak feltartani.

– Nem tartasz fel. Van rád időm. A feladatok megvárnak. Mondd, ha már belekezdtél.

– Oké. Köszi, hogy meghallgatsz. Szóval, ott előtte én sem akartam igazán balhézni. Persze helyette is sértett, amit műveltek. Igazából csak meg kellett volna próbálnom elzavarni őket. De mielőtt bármit mondhattam volna, az egyik kést rántott. Bastiont fenyegette vele. Maga felé fordította, Bastion pedig lehányta... Gondolom mondanom sem kell, hogy ez mennyire feldühítette őket. Akkor vágták meg. Én pedig nem bírtam tovább, és nekikmentem. Ha őszinte akarok lenni, nem is próbáltam visszafogni magam. Kiütöttem a kést a kezéből... de nem vagyok jó részegen verekedésben... Nem figyeltem a másikra. Az pedig orrba vágott. Nem tudom, mivel ütött meg, de volt nála valami, abban biztos vagyok.
A földre kerültem. Nagyon feldühítettem őket. De amíg engem ütöttek, meg rugdaltak, az legalább elterelte a figyelmüket Bastionról. Aztán nagyon eldurvult a helyzet. Akkor törték el a könyökömet. A fém elvágta az egyikük lábát... Viszont Bastion teljesen kiakadt... Azt hiszem minden indulat kijött belőle, amit Dōr óta tartogatott. Üvöltött velük, hogy mit képzelnek... és a falai közé zárta őket. És a falak egyre kisebbek lettek körülöttük. Láttam rajta, hogy meg akarja ölni őket, és biz' istenek, azt gondoltam, hogy igaza van... hogy minden joga megvan ehhez. Bíztattam, hogy tegye meg, mert megérdemlik. Én sem voltam eszemnél...
Aztán jött Harmadik, és megmentette azokat a férgeket. Nem hagyta, hogy Bastion megölje őket. Nem hagyta, hogy tovább rontsunk a helyzetünkön. Szóval... azt akartam kihozni ebből, hogy én kiprovokáltam, de ő amennyire tudta, helyrehozta... Persze közben valaki rendfenntartókat hívott, és onnan már nem tudott kihúzni minket... Tudod, vérdíj van a fején... Nem tudom, hogyan és miért... de már azzal hatalmas kockázatot vállalt, hogy ezt az estét megszervezte nekünk... Ezért mondtam neki, hogy meneküljön, ne hagyja, hogy elkapják... Aztán a többit már úgyis tudod...
Sajnálom, hogy így elszúrtam... Azt is, amibe Bastiont kevertem... és azt is, hogy miattam Harmadikat okolod. De... de... nem ő tehetett róla... hanem én... Nekem kellett volna, hogy több eszem legyen... nem is, több türelmemnek kellett volna lennie... Szóval... – hallatszott, ahogy megtörölte az orrát. – Csak nem akarom, hogy Harmadiknak baja legyen emiatt...
Nem kérdeztem, és nem is fogom kérdezni, de el tudom képzelni, mi történt azokkal a rendfenntartókkal... És csak... nem akarom, hogy Harmadikkal is valami hasonló történjen. Mert nem az ő hibája volt, hanem az enyém...

– Ezt már mondtad. Többször is. Én pedig, azt hiszem, épp elégszer kértem már, hogy ne beszélj baromságokat. Nem tartom a te hibádnak. Sőt Bastionra sem vagyok dühös. Csak... sajnálom a veletek történteket. És rendbe akarom tenni a dolgokat. A fejekben is. Ahogy a rendfenntartókéban is rendbe tettem.

– A „rendbe tételből" esetleg ki tudnád hagyni Harmadikot? Ő nem tehet semmiről...

– Ezt is mondtad már.

–Tudom. De te még nem mondtál rá semmit.

– Ezt nem ígérhetem meg...

– Akkor nincs más választásom, mint elmondani...

Lutherrel fordult egyet a szoba. Elmondani? Mit?

– Miről beszélünk most, fiam? – kérdezte, miközben próbált higgadtságot erőltetni magára.

– E-együtt v-vagyunk – dadogta a fiú. – V-vagyis még egyikünk sem mondta ki... de szerintem te is tudod... van, amikor szavak nélkül is világos valami. És... bár ő az utolsó ember, akiről az elején azt gondoltam volna, érezni fogok bármit is iránta, most mindennél biztosabban vagyok abban, hogy nem tudnék nélküle élni... És gyűlölöm magam azért, mert te vagy az első, akinek elmondom, hogy mennyire menthetetlenül beleszerettem, és nem ő... De mivel, tudom, mire vagy képes, ha gyűlölsz valakit, nincs más választásom. – Elcsuklott a hangja, mintha sírás fojtogatná.

Ha Lutherrel korábban fordult egyet a cella, a fia szavait hallva úgy érezte, a világ is levetni készül a hátáról. És igen... valóban nem maradt választása neki sem. Ha nem akarja elveszíteni Espadát is, akkor nem teheti azt, amit eredetileg tervezett. Kifújt egy fájdalmas sóhajt.

– Rendben – erőletetett ismét nyugalmat magára. – Nem fogom megbüntetni.

– Megígéred?

– Megígérem. De akkor aztán tényleg elég legyen ebből az önmarcangoló hisztériából. Az is épp elég, amennyire Bastion elhagyta magát. Ezzel rajta sem segítesz.

– Igazad van... Összeszedem magam. Én is megígérem. És bocs, hogy ennyit raboltam az idődet.

– Nem raboltad. Máskor is inkább hívj fel. – Mielőtt valami visszafordíthatatlant követek el, maradt kimondatlanul.

– Oké – Luther hallotta, hogy fia félszegen elvigyorodik –, egyébként is gondolom, hogy most már menned kell.

– Valami olyasmi, kölyök. Nézz rá Bastionra is a kedvemért. Ma későn jövök.

– Bízd rám, apa. Figyelek majd rá. Kaját is diktálok majd bele.

– El is várom. Ahogy azt is, hogy beszéljünk majd azokról, amiket most a nyakamba zúdítottál.