Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

A díszes fekete ruhás nő autójában viszonylag sokáig utaztak a szigeten. Egészen magasra mentek, talán a sziget legmagasabb pontjáig. Loire közben végig kibámult a fekete autó sötétített ablakán. Mindent igyekezett memorizálni. Az utat, az utak menti házakat, a fákat, amikről hihetetlennek tűnt már csak az is, hogy gyökeret tudtak verni a sima köveken, nemhogy elég tápanyaghoz jussanak. A növényzet jelenléte először nem is ütött szöget a fejében. A sziget legkopárabb részein is fényűző épületek álltak, de semmi élő nem látszott az alacsonyabb részeken. Egyetlen szál kókatag fű sem.

Ahogy elnézte az embereket az utcákon, a játszótereken játszó gyerekeket, a körülményeiket, úgy tűnt, hogy a Szigeteken mindenki jómódban él, és nem nélkülöz semmit. Ennek a gazdagságnak az ellenére is sivárak voltak a sziklák, a növények ellenére sem lehetett ezt nem észrevenni.

A bőség és gazdagság ellenére a fák nem tudták elfedni a kopárságot, azt hogy a Szigeteken mennyire halott a föld. Hiába borította sok helyen park és fű a csupasz köveket. Ha erre képesek – annak ellenére is, hogy ez a zöld messze elmaradt a Mélyben látott mágikus kertektől –, miért függ a szigetek léte a kontinensekkel való együttműködéstől? Csak egy magyarázat lehet, mégpedig az, hogy ezek a növények nem teremnek. Semmit sem adnak a szépségen kívül.

Az egyszerű érdeklődésen kívül Loire egy másik ok miatt is szinte itta az út és utcák látványát. Mindent meg akart jegyezni, ami később hasznos lehet számukra. Persze tudta, hogy Ward mindent jobban az emlékezetébe vés nála, tudta, ha ő meg sem erőltetné magát, a férfi akkor is mindenre emlékezne, amit útközben látott. Ettől függetlenül hasznosnak kellett éreznie magát.

Aztán megérkeztek. Egy hatalmas villa előtti parkban szálltak ki az autóból. És ahogy a lány körbepillantott a zöldön, a lélegzete is elakadt az őket fogadó pompától, a terméketlenség ellenére is burjánzó növényektől. A díszes fekete ruhás nő – Loire képtelen volt az anyját látni benne, Luther ezerszer inkább volt az apja, mint ez a nő az anyja –, az arckifejezését látva kedélyesen felnevetett. Tökéletesen leolvasta az arcáról, hogy mit gondol. Éppen ahogy Ward is olvasott a vonásairól.

– Olyan keveset tudtok, ti elszakadtak, erről a világról – nézett ő is körbe a palota előtti kerten. – Láttad a Mély legendás kertjeit, és már érted, itt nem olyan. Hosszú lenne most elmagyarázni, miért van ez így. Jó látni, hogy már az is érted, mit akarunk. Lassan kezded sejteni, hogy mindannyiunknak jobb lenne, ha azok a kertek minket szolgálnának. Ha a Mély járatai elrejtenék a mi titkainkat.

Loire nem felelt erre semmit. Nem is tudott mit. De ennek ellenére végre tényleg megértett valamit. Próbált úgy tenni, mintha az anyja rátapintott volna a lényegre, mintha eltalálta volna érkezése célját, bár nem volt biztos benne, mennyire sikerült parancsolni az arcvonásainak. A felismerését mindenképp el kellett fednie, azt, hogy a Lény nem adott kertet a mágusoknak. Kínozhatták akárhogy – afelől a lánynak nem voltak kétségei, hogy a kegyetlenségük nem ismert határokat –, mégis ellenállt. Valószínűleg ezek a fák, ez a zöld annak az eredménye, amire a Szigetek mágusai maguktól képesek voltak. Ezek a növények csak léteztek, de nem volt bennük elég erős mágia ahhoz, hogy teremjenek is.

És bár első hallásra úgy tűnhet, de a Mélyt elsősorban nem az étel és megélhetés miatt akarják a mágusok. Loire remélte, hogy nem ült ki az arcára a felismerés miatti döbbenet, de elképesztette a felfedezés. A varázslók tartottak tőle, hogy a világ előbb-utóbb rájön, mi a hatalmuk forrása. De a Mély örökre elfedné mindenki elől ezt a titkot. Éppen ezért a Lényt a Hegyek legtitkosabb részébe akarták zárni. Ehhez viszont az útjukban vannak a hegyek lakói.

Az érzett undorból az rántotta vissza, hogy Ward óvatosan megrázta a fejét. Abban a pillanatban Loire azonnal tudta, hogy minden igyekezete ellenére elragadták az érzései, és arcának vonásai árulkodtak a gondolatairól. Azt persze nem tudta, hogy addig mennyire voltak beszédesek valaki olyannak, aki semennyire sem ismerte őt, nem úgy, mint a mellette álló férfi, aki a legkisebb rezdülését is képes volt értelmezni. Remélte, hogy nem sodorta bajba magukat, és Ward még időben figyelmeztette. A lány félszegen a díszes öltözékű nőre pillantott, de azon nem látszott semmi. Az sem, hogy egyáltalán észrevett-e Loire arcváltozásaiból bármit is.