Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Ingoványos talajon

Espada idegesen állt a tükör előtt. Az övet még nem húzta meg a derekán, és az inge is kitűrve lógott rajta. Remegő kézzel küszködött a nyakkendőjével. Gyűlölte ezeket a fojtogató, díszes madzagokat. A keze is remegett, és a feje is fájt, amin nem segített a tudat, hogy tökéletes megjelenést várnak tőle. Félix temetésén egyébként sem adhatta ennél alább. Fogalma sem volt, hogy az apjuk hogy tudta ilyen gyorsan elintézni, hogy nem kötekedtek a vonatkozó hivatalok.

Luther kis temetést tervezett, lehetőleg a minimális média részvétellel. De mindannyian tudták, hogy nem fogják megúszni a figyelő szemeket és a fényképezőgépek villogó vakuit. Szenzáció volt egy „ilyen jól sikerült" merénylet. Különösen, hogy a Magister és a fiai voltak a célpontok.
Espada egyáltalán nem akart részt venni ezen az eseményen, azt sem gondolta, hogy Félix ragaszkodna hozzá. Sőt ha látná, mekkora megterhelést jelent ez neki, azonnal kimenőt kapna tőle. Az apjuk miatt persze szóba sem jöhetett, hogy opcionális lenne a részvétel, ő elvárta, hogy megjelenjenek.

Ötödjére, vagy hatodjára is nekifutott, hogy megkösse azt az átkozott nyakkendőt. Próbálkozása éppen akkora sikerrel zárult, mint az addigiak. Egyértelműen nem neki találták ki azt a vackot, nem remegő, csúszós fém ujjakra. Letépte a nyakából a fekete anyagot, a váratlan rántástól a textil reccsent egy nagyot, de legalább nem szakadt el. Összegyűrte a tenyerében, és épp földhöz vágni készült, amikor Bastion jelent meg mellette, és kivette a kezéből.

– Nyugi, öcsi. Segítek – átvetette a nyakkendőt Espada nyakán, és maga is ügyetlen mozdulatokkal, de egész szépen megkötötte.

Az apjuk végignézte ezt, majd elismerő pillantással nyugtázta a sikeres műveletet. Bastion megvárta, hogy Luther elmenjen mellőlük, annyival hagyta őket magukra, hogy valamit még ő is keresett az öltözetéhez, majd sokkal halkabban szólt ismét az öccséhez:

– Moss fogat, pia szagod van.

Espada döbbenten meredt rá. Nem gondolta volna, hogy Bastion észreveszi. Pedig nagyon óvatos volt. Éjjel későn surrant le, amikor már minden nyugodt és mozdulatlan volt a villában. Csak két pohárral ivott Luther valamelyik vacak, ajándékba kapott töményéből, hogy el tudjon aludni. Amióta Felix meghalt, még kevésbé talált nyugalmat. Ahányszor egyedül maradt, és aludnia kellett volna, remegni kezdett, a gondolatai száguldottak, rettegett. Nem tudta volna megmondani, mitől, ezek a félelmek sosem öltöttek testet.

Éjjelente, félálomban hallotta a komornyik hangját, a csoszogását és a lépései alatt nyikorgó lépcsőt az üresen kongó házban. Néha még látta is egy-egy sarkon befordulni. Ward halála és Loire eltűnése, meg a gyerekkori traumái után úgy érezte, képtelen még ezt is elviselni. Félre fordult, nem tudott mit mondani a bátyjának. Ha ennyire érezhető, nem nagyon hitte, hogy egy fogmosás sokat segít rajta.

– Megpróbállak fedezni – súgta neki Bastion. – De apa sem hülye. Valamit előbb-utóbb kénytelen leszel kezdeni magaddal – figyelmeztette az öccsét.

– Tudom. Összeszedem magam – próbálta elhárítani a rá irányuló figyelmet Espada, majd hangosabban folytatta: – Köszi a segítséget. Egyedül nem boldogultam volna.

– Kész vagytok végre? – hallatszott Luther hangja valahonnan az ajtó felől. Mielőtt mellé léphettek volna, kiviharzott azzal a kijelentéssel: – Előre megyek, kerítek egy sofőrt. Öt perc múlva a garázsnál akarlak látni titeket!

– Oké, ott leszünk – biztosította Bastion.

A nyugtázást Espada fájdalmas sóhaja kísérte. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy elég neki öt perc. Mégis igyekezett a lehető legtökéletesebbé tenni a megjelenését. Betűrte az inglét, eligazította a haját, felvette a zakót, beleugrott abba a kényelmetlen, de állítólag elegáns cipőbe, és már el is telt az öt perc. A fogmosásig el sem jutott, amikor Bastion a csuklóján kopogtatva jelezte, hogy menniük kell. Kétségbeesetten nézett rá, a legkisebb lelkierőt sem érezte magában a temetéshez, majd utána a fogadáshoz.