Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Másnap Bastion a megbeszélt időpontban ébresztette Loire-t. Nem gondolta egyébként, hogy bármelyiküknek könnyen fog menni a felkelés, hiszen mindannyiukat gyötörte még az utóbbi napok történtei miatt a lelki kimerültség. Ennek ellenére Bastionnak erőt adott a tudat, hogy van kiért, van miért összeszednie magát és tovább folytatni. Tudta, hogy Loire-t sem hagyhatja szétesni. Tudta, hogy össze kell tartania kettejüket, hogy ők is épp annyira hasznos tagjai legyenek a csapatnak, mint amennyire Harmadik és Espada igyekezett az lenni.

Óvatosan, egyik kezét húga homlokára téve azt is próbálta megállapítani, hogyan változott a láza az előző estéhez képest. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a teák, amiket Harmadik és az öccse készítettek, hatásosnak bizonyultak. Ahogy Loire megához tért és felült, Bastion máris a kezébe nyomott egy újabb bögre folyadékot. A lány sejthette, hogy nincs értelme tiltakozni, mert azonnal engedelmesen a szájához emelte, és lenyelt belőle egy hatalmas kortyot. Abban a pillanatban elmondhatatlan grimaszba szaladt az arca.

– Eddek pocsékabb az íze, bint belegen... – nyögte orrhangon.

Bastion ahogy meghallotta ezt, kirobbant belőle a nevetés. Képtelen volt komolyan venni a felháborodást. Annyira vicces volt az a bedugult, orrhangú protestálás, hogy nem tudta megállni.

– Bost kobolyan? Dincs jobb dolgod, bint rajtam debetni? – Ahogy a lány ezt kipréselte magából, beszédesen nagyot tüsszentett, majd a ruhaujjába törölte folyó orrát.

– Bocs... tényleg – Bastion még mindig kuncogott –, nem szándékos. De annyira megkönnyebbültem.

– Bert? Ez csak egy kis takony... Bi bajom dehetne?

– Igen, tudom – lehalkította a hangját, mintha bárki kihallgathatná őket –, olyan gyorsan lettél rosszul, hogy attól tartottunk, elkaptad a mágusbetegséget...

– És ugyan gitől gaptam volna el? Tőled? – Próbált viccelni, de látta ikre arcán, hogy egyáltalán nem sikerült.

– Inkább idd meg a teád, aztán menjünk.

– Ezt bindet? Tuti bepisilek...

– Mintha nem lenne wc a vonaton...

– És ha ingább csak a felét iszom meg? Deb gabhatok ingább balamit enni? Éhen halok...

– Ha már éhes vagy, nagy gond nem lehet. De enni majd csak a vonaton kapunk, ahogy idefele is. Szóval most csak a tea van – vette ki a bögrét Loire kezéből. Visszaöntötte a maradékot egy üres kulacsba, és a másikból töltött ki a lánynak egy adagot. – Harmadik mondta, hogy inkább ezt idd, ha kijön rajtad a nátha. Segít tünetmentesnek tűnni.

– Tudom, eblékszem, a beteg bágusok garanténba gerülnek...

– Igen, valahogy úgy. Szóval mi lenne, ha nem szólalnál meg, amíg társaságban vagyunk? Javítaná az esélyeinket, hogy elhiggyék, jól vagy.

– Gyugi, hihetően leszek egészséges...

– Remélem is. Ha csak nem akarsz itt maradni.

– Deb akarok...

Loire engedelmesen lehúzta hát a teát. És meg kellett állapítania, hogy ez a másik – mintha bodza rémlett volna neki –, nem volt annyira borzalmas. A kedvence ennek ellenére sem lesz, de legalább iható. Ezt talán utálni sem fogja annyira. Miután kivégezte a bögre tartalmát, nekiállt összeszedni a dolgait és menetkész állapotba kerülni. Bastionnak nem is kellett külön felszólítania erre.

Ennek ellenére nehezen ment. Küszködés volt a szedelőzködés bedugult orrával. De döbbenetes módon alig pár perc múlva elkezdett javulni a helyzet. Mintha tisztultak volna a légutai, sőt valamennyire megszűnt az az ingerlő érzés is, mintha állandóan folyna az orra. És egyre éhesebb lett.